Tényleg szembeszállunk az IMF-el?

Mindig van bennem egy erős ellenállás, hogy aktuálpolitikai témákról írjak. Aki csak az újságokból, meg teljesen ellenőrizhetetlen forrású társasági pletykákból értesül a politikai eseményekről, az jobban teszi, ha bölcsen hallgat. Ugyanakkor a politika időnként oly durván szól bele mindennapjainkba, hogy még azok is meglepő hevességgel reagálnak rá, akik máskor következetesen kitérnek mindenféle politikai tárgyú vita elől azzal: - Engem nem érdekel a politika! A politikusok mind szélhámos csalók, még a leheletük is hazug! Beszéljünk inkább másról! – Ám amikor a forint váratlan gyengülése miatt ugrott a horvátországi nyaralás, sőt veszélybe került a gyerek továbbtanulása is, mert a magasabb hiteltörlesztő részlet miatt nem futja a tandíjra, akkor már nem könnyű szó nélkül elmenni a legújabb politikai fejlemények mellett. Megszakadtak a tárgyalások az IMF-el és az EU delegációval. Zuhan a forint, esnek a részvényárfolyamok, nő az államkötvények hozama. Az utóbbi kettő nem nagyon izgatja a lakosságot, mert csak kevesen fektetnek részvénybe, mint ahogy csak kevesen vannak azok is, akik értik, miért rossz az országnak, ha az államkötvények piacán hozamemelkedés van. Viszont a forint esése az már kiverheti a biztosítékot! Azonnal fellángol a vita, ki a hibás mindezért? Figyelmesen olvasom a politikusok nyilatkozatait, a szakértői kommentárokat, köztük a nemzetközi sajtóban megjelent értékeléseket is, aztán az olvasók véleményét és rájövök, hogy teljesen tőlem függ a kérdés eldöntése, ugyanis az egymással gyökeresen szembenálló vélemények mindegyike tartalmaz igaznak tűnő érveket éppen úgy, mint hamisnak látszóakat. Rám vár hát a feladat, hogy mérlegeljek és vagy válasszam valamelyik oldalt, vagy ami számomra szimpatikusabb, kialakítsam a saját véleményemet, ami valahol a két szélsőség között lesz. Lássuk hát az egyik tipikus álláspontot. A kormány a hibás, mert esztelenség nyíltan szembeszegülni a nagyhatalmú IMF-el, mikor kicsi és teljesen nyitott gazdaságú ország vagyunk, amely a nemzetközi pénzpiac hitelei nélkül nem tudja elkerülni a csődöt. Az állítás második felének igazában szemernyi kétségem sincs. Viszont miért ne lehetne a korábbiaknál keményebb és harcosabb a magyar tárgyalófél, ha a következő fél évre már biztosítva van az ország hitelszükséglete? Ha ezzel a keményebb magatartással sikerül kicsikarni némi engedményt a költségvetési hiánycélokban, már megérte, kevésbé kell sanyargatni a lakosságot. De mi a garancia, hogy sikerül? Sajnos szinte semmi. Ami viszont biztos, hogy Orbán Viktor népszerűsége saját hívein kívül még a Jobbik táborában is nő, mert ellentétben a szemét, neoliberalista Gyurcsány bandával, nem hátrált meg a vérünket szívó IMF-től és bátran szembeszállt velük a magyar emberek érdekének védelmében. Van benne igazság. Ha már tárgyalunk, miért ne harcoljunk egy jobb eredményért. Ám ilyenkor felmerül bennem a sanda gyanú, hogy a kormány szakértői is tudják, semmi esélyünk nincs további engedményeket kicsikarni a nemzetközi pénzügyi szervektől, viszont az október eleji önkormányzati választásokig ez nem fog kiderülni. Addig lehet hirdetni, hogy be fogjuk tartani az előző kormány által vállalt hiánycélt, de nem ám az emberek további megsarcolásával, hanem a válságon pofátlanul meggazdagodott bankoktól fogjuk visszavenni, amit tőlünk tisztességtelenül elraboltak. És ezt folytatni fogja a kormány mindaddig, amíg a költségvetés egyensúlya helyre nem áll. Van hát arra komoly esély, hogy az önkormányzati választásokon a kormánypártok elsöprő többséggel nyernek, ami a lakosságot amúgy nem túlságosan izgatja. Kevesen vannak, akik a polgármesteren kívül akár egyetlen önkormányzati képviselőt is meg tudnának nevezni a saját választókörzetükben. Egy önkormányzat működésének hatékonysága és képviselőinek pártbeli hovatartozása között nehéz volna bármiféle törvényszerűséget felfedezni. Ha tehát a kormány keménykedése mögött a valódi szándék az, hogy minél több káderét ültethesse be az önkormányzatokba, akkor joggal háboroghatunk, hiszen az átmeneti időszakban drágább forint és emelkedő hitelkamatok következményei bennünket is sújtanak és nem csak a leendő önkormányzati képviselőket. Vagyis a politikai törekvéseik árát azokkal fizettetik meg, akiknek ebből semmi előnye nem származik. Ez nem túl szimpatikus. De mi okozta a tárgyalások ilyen látványos megszakadását? Amit közönséges halandóként tudhatunk, hogy az IMF-nek nem tetszik a bankadó és nem látja azokat a konkrét lépéseket, amelyekkel hosszútávon 3% alatt maradhat a költségvetési hiány és az államadósság nem nő a GDP 60 százaléka fölé. Szakértők szerint a bankadó mértéke tízszerese a német bankadónak. Ez bizony még egy laikus szemével nézve is nagyon durva, nem csoda hát a megütközés a bankárok körében. Nyilván nem is lehet hosszú távon ilyen magas szinten tartani, tehát más módszerekre is szükség van, amelyekkel csökkenteni lehet a hiányt. Ugyanakkor a bankok kénytelenek tudomásul venni a törvényt és ki fogják fizetni a rájuk kirótt adót. Nem fognak ettől tönkremenni és valószínűleg nem is fognak a piacról kivonulni. Még az is lehet, hogy a világ lélegzetvisszafojtva figyeli a magyar kormány és a bankok harcát és ha látják, hogy nekünk sikerült, azonnal követik a példánkat. Milyen gyönyörű is lenne! A kis Magyarország kormánya móresre tanítja az öntelt, fennhéjázó nemzetközi pénzvilágot! Végre ismét emelt fővel járhatnánk, az 56-os forradalom óta nem látott tekintély és megbecsülés övezne bennünket a szabad világban. De szép is volna, ha hinni tudnék ebben! De sajnos nem tudok és beismerem, hogy ez az én hibám. Túl sok politikai és gazdasági szakkönyvet olvastam, szakértők előadásait hallgattam, amelyek alaposan megfertőzték a gondolkodásomat. Megfosztottak attól a képességtől, hogy hinni tudjak a csodákban. Pedig a hit hatalmas erő, hegyeket tud megmozgatni. Nekem viszont azon jár az eszem, hogy vajon a német, vagy a francia kormány csak azért nem vet ki nagyobb adót a bankokra, mert fél tőlük? Pedig náluk is probléma manapság a költségvetés egyensúlya és az államadósság növekedése. Valami itt nem stimmel. Mit csinál egy bank, ha ilyen mértékben megnőnek az adóterhei, azon túl persze, hogy vezetői hangosan tiltakoznak, sőt burkoltan fenyegetőznek is minden lehetséges fórumon? Gondolom szép lassan áthárítják a költségnövekedést az ügyfeleikre és csökkentik az alkalmazottak bérét, meg felmondanak egy csomó kis szolgáltatójuknak és lecsökkentik, vagy meg is szüntetik a sportolóknak, művészeknek, iskoláknak nyújtott támogatást. Emelik a szolgáltatásaik díjait, növelik a hitelkamatokat, csökkentik a betéti kamatokat. Megtehetik, a törvény nem tiltja meg nekik. De hát a piaci verseny miatt ezt mégsem tehetik meg, vetheti közbe jogosan valaki. Csakhogy az adó minden bankot egyformán sújt, így mindenki emel és közben mégsem borul fel a piaci egyensúly. Ráadásul Magyarországon szó sincs ádáz versengésről a bankok között. Szinte lehetetlen előzetesen felmérni, melyik bank szolgáltatásaival járnánk jobban. Egy csomó díjtételről fogalmunk sincs. Csak ha már hosszabb ideje ügyfelek lettünk, akkor tudjuk csak megbízhatóan összehasonlítani a költségeket a korábbival. Minek vállalnánk hát fel ilyen bizonytalan helyzetben azt a sok macerát, ami egy bankváltással együtt jár? Hűségesen kitartunk hát a bankunk mellett, még ha rendszeresen emeli is a díjtételeket. Vagyis a bankadóval beszedett 200 millíárd szép lassan átkerül hozzánk. Nőnek a banki költségeink, csökken a betéti hozamunk, szépen tovább nőnek a hiteltörlesztő részleteink. Az sem ússza meg, akinek semmi dolga a bankokkal, bár ilyenek csak nagyon kevesen vannak, hiszen a fizetést a dolgozók döntő többsége a bankszámlájára kapja. A dráguló hitelek sok közép- és kisvállalkozást kényszeríthetnek majd arra, hogy még jobban összehúzza magát és alkalmazottainak egy részétől megváljon, a többieknek pedig csökkentse a bérét. Lehetséges volna hát, hogy egyes kormányok pontosan azért nem adóztatják meg jobban a bankokat, mert ezzel csak lassítanák a gazdasági növekedést, miközben a lakosság terhei valójában nem csökkennének? Lehet benne valami. Még az is lehet, hogy a kormány szakértői is így látják. Viszont a kivetett bankadóval biztosan lehet számolni ebben az évben, míg a bankoknak kell némi idő, míg áthárítják a költségeket és a lakosság is csak hónapok múlva kezdi érezni helyzete rosszabbodását. Vagyis megint oda lukadunk ki, hogy a kormány időt nyer, mielőtt mindenki előtt nyilvánvalóvá nem válik, hogy az egyensúly tartós helyreállítása lehetetlen további elvonások nélkül és ezek az elvonások mindnyájunkat érintenek, senki nem tud kimaradni belőle. Szóval ki a hibás? Azt hiszem, a kérdésnek ilyen formában nincs is értelme. Mert szívem szerint a válasz az lenne, hogy a nemzetközi helyzet a hibás. A kormány mozgástere sokkal szűkebb, mint gondolnánk. Nekik is diktálnak, akár tetszik, akár nem. Az meg érthető, hogy igyekeznek azt a látszatot kelteni, mintha sok múlna rajtuk. Mi is ezt tennénk a helyükben. Éppen ezért ne higgyük el, hogy majd az ő segítségükkel mászunk ki szorult helyzetünkből. Csak magunkra, a családunkra, meg a barátainkra számíthatunk.