Korrupció, enemy no 1?

Le kell győznünk a korrupciót! Ettől hangos manapság a politikai közbeszéd. Olybá tűnhet, a korrupció az egyik fő oka országunk romlásának. Felnyitottam az értelmező szótárt. Korrupció: megvesztegetés, megvesztegethetőség első helyen és általános romlottság, züllött állapotok a közéletben tágabb értelemben. Vannak a korrupciónak tipikus, a médiákban gyakran tárgyalt esetei, de vajon nem korrupció e az is, ha én megegyezek a mesterrel, hogy nem kérek számlát a lakás felújításáért és ő cserében negyedével olcsóbban vállalja a munkát. Nem vesztegettem meg, de valójában megegyeztünk, hogy a közösség kárára jutunk személyes előnyhöz. Én is, ő is kibújunk az adófizetési kötelezettség alól. Szerintem ez is a korrupció egyik formája. Minden olyan tevékenység korrupciónak minősül, ahol a felek saját hasznuk növelése érdekében megegyeznek a közösséget károsító törvénysértésben. Márpedig az adó meg nem fizetése egyértelműen károsítja a közösséget. Vajon amikor elszörnyedve olvassuk, hogy a polgármester vélhetően százmilliókkal rövidítette meg a közösséget, gondolunk e arra, hogy mi is megtettük ezt már kicsiben? Vagy a pár ezer, esetleg százezer forintos korrupció az nem is korrupció? Pedig ilyen apró, megbocsátható korrupciót napjában ezrével követünk el, míg ugye százmilliókat meglehetősen ritkán sikkasztanak. Ha elkezdünk osztani és szorozni, könnyen oda juthatunk, hogy a hétköznapi, úgymond megbocsátható kis korrupciók okozta együttes kár nagyságrendekkel több, mint a ma szenzációszámba menő terézvárosi ingatlan panama vélhetően okozott kára. Erős a gyanúm, hogy csak akkor szűnik majd meg a korrupció, amikor egyetlen mester sem talál olyan kuncsaftot, aki számla nélkül hajlandó munkáját átvenni, amikor egyetlen vevő sem hajlandó vásárláskor eltekinteni a számlától, amikor egyetlen beteg sem dug pénzes borítékot az orvos zsebébe és mindezt azért teszi így, mert jól tudja, hogy az így eltitkolt adó miatt az ő jövedelme is csökken és az általa igénybe vett közszolgáltatások minősége is romlik, vagyis saját magával szúr ki, ha részt vesz az adócsalásban. Egy kicsit távolinak tűnik az idő, mikor a társadalom minden tagja eljut erre a tudati szintre. Akkor hát nyugodjunk bele, hogy a korrupció éppúgy életünk része, mint a születés és a halál? Ha azt nézzük, mennyire természetes alapvonása az embernek, hogy az egyéni érdekeit a köz érdeke elé helyezi, ha ezt büntetlenül megteheti, akkor valóban jobb, ha elfogadjuk, hogy a korrupció jelensége elválaszthatatlan az emberi társadalomtól. Együtt kell élni vele, ami azonban nem jelenthet belenyugvást, passzív tűrést. Együtt kell élni a korrupcióval és kár áltatni magunkat azzal, hogy tökéletesen kiirtsuk életünkből, de közben szívósan harcolni kell ellene és ésszerűen szűk korlátok közé kell szorítani. Fontos kiemelni az ésszerűséget. Ha a társadalom bűnüldöző apparátusa minden energiáját a korrupció felszámolására fordítaná, a korrupció akkor sem szűnne meg, csak még rafináltabb, még ravaszabb formákat öltene fel, ráadásul a korrupció még jobban terjedni kezdene az üldözésével hivatalból foglalkozók egyre bővülő körében is. Közben az egyéb köztörvényes bűncselekmények száma nőne, mert oda már nem jutna elég bűnüldöző. Ha a törvényeket úgy módosítanák, hogy a korrupcióban vétkesnek találtakat egészen elrettentő büntetéssel sújtsák, akkor egyfelől megtörténhet, hogy minden nagyobb közberuházás a végtelenségig húzódna, mert senki sem merne felelősséget vállalni a beszerzéssel járó döntésekért, másfelől néhányan így is büntetlenül megúsznák, mert a legjobb ügyvédeket alkalmaznák. Mert nem is olyan egyszerű egy korrupciót minden kétséget kizáróan bizonyítani. Például a vád azt állítja, hogy az önkormányzat sokkal olcsóbban adta el az ingatlanát, mint amennyi a piaci értéke és ezért a vevőtől ellenszolgáltatást kapott. Viszont a piaci érték már önmagában nehezen megfogható fogalom. Az egyik szakértő szerint ennyi, a másik szerint a duplája, vagy a fele. Lelkiismeretes bíró nehezen ítél el valakit ilyen ingatag vádra alapozva. Néha hivatkoznak egy másik ajánlattevőre, aki sokkal többet ajánlott. Ám kiderülhet, hogy azt a magas árat olyan feltételekhez kötötte, amelyeket nem lehetett teljesíteni, vagy nem is jött volna létre a szerződés, mert a vevő nem rendelkezett megfelelő pénzügyi biztosítékokkal. A közvélemény szemében persze a megvádolt köztisztviselő már régen bűnös és megérdemli, hogy börtönben rohadjon élete végéig. Fel sem merül bennünk a gondolat, hogy ha mi ültünk volna az ő helyében, talán ugyanígy jártunk volna, mert amit tett, az valójában ugyanaz, amit mi teszünk nap, mint nap, amikor bliccelünk a villamoson, lenyeljük az áfát, más terméket íratunk a számlára, mint amit valójában vásároltunk, ezer kilométeres szolgálati utakat számolunk el, melyeket meg sem tettünk és így tovább. Természetesen nem vagyunk egyformák. Az erkölcsi gátlás foka is széles skálán mozog. Van, aki mindenhol keresi az egyéni haszonszerzés lehetőségét és kizárólag csak a lebukás kockázatának mértéke szabhat gátat neki. Mások csak akkor szegnek törvényt, ha nagyon erős a csábítás, vagyis nagy a haszon és kicsi a kockázat. Vannak, akik csupán eltűrik, hogy korrumpálják őket, de valójában semmilyen törvénytelen előnyhöz nem juttatják a korrumpálót, bűnük csupán annyi, hogy nem akadályozták meg, hogy a zsebükbe dugják a pénzt és nem szerepeltették a jövedelem bevallásukban. És persze sokan vannak, akik kénytelenek törvényt sérteni, máskülönben alapvető megélhetési problémákkal kellene szembenézniük, úgy mint éhezés, fázás, betegségekben szenvedés. Ebből is látható, hogy nem lehet a korrupciónak úgy nekiesni, mintha parlagfű lenne, mert akkor teljes kiirtása után körülnézve kénytelenek lennénk konstatálni, hogy a társadalom problémái nem hogy csökkentek volna, hanem növekedtek, csak éppen más területeken. Meggyőződésem, hogy az emberek többsége viszolyog a korrupció minden formájától. Neveléssel, személyes példamutatással lassan egyre kisebbre szorítható azok hányada, akiknek nincs gátlása a korrupcióval szemben. Legelőször is tudatosítani kéne mindenkiben, hogy mi minősül korrupciónak, ugyanis sokaknak fogalmuk sincs arról, hogy valójában korruptak és nem látják be, hogy ezzel miféle károkat okoznak a közösségnek és így azon keresztül saját maguknak is. Arra azonban ne számítsunk, hogy teljesen kihalna az ilyen emberfajta.

Politikus! Az meg micsoda?

A politikusok mind csak hazudnak! Tulajdonképpen ki az a politikus? Nehéz választ adni, mert nem egyformák. Úgy vélem, többségük értékesítési menedzser, aki munkaadójának, vagyis a pártjának a szolgáltatásait próbálja eladni a lakosságnak. Speciális szolgáltatásról van szó és üzletkötésre általában csak négy évenként egyszer kerül sor. Nagy a tét, hatalmas értékek cserélhetnek gazdát. Aki egy kicsit is ismeri az értékesítési pályát, az jól tudja, az értékesítőket nem arra képezik ki, hogy a színtiszta igazat mondják. Igaz persze, hogy azt is a lelkükre kötik, hogy ne hazudjanak, pontosabban fogalmazva sose hazudjanak úgy, hogy rajtakaphassák őket. Hazudni azonban úgy is lehet, hogy önmagában teljesen igaz állításokat úgy csoportosítok, hogy együttesen már egészen mást mutassanak, mint amit igaznak tartok. Az értékesítő feladata, hogy meggyőzze a vevőt arról, az ő terméke a legjobb választás. Kiemeli termékének valóban előnyös tulajdonságait és hallgat hátrányairól, annál többet beszél viszont a konkurens termék hátrányairól. Nyersen fogalmazva azt is mondhatjuk, az értékesítési menedzser hazudik, ki ügyesebben, ki kevésbé. Teszi mindezt azzal a szent meggyőződéssel, hogy becsületesen végzi a munkáját, hibátlanul képviseli munkaadója érdekeit, tisztességesen megdolgozik a fizetéséért. Semmi okunk rá, hogy elítéljük őt hazugságaiért. Pedig hazudik reggel, délben, este. De hát mit tehetne, ha ez a munkája, ezt várják el tőle a munkaadói. Önkényesen változtasson munkamódszert és csak azt mondja, aminek igazáról meg van győződve? Időnként beszélje le a vevőt vásárlási szándékáról? Rúgassa ki magát és kockáztassa az egész jövőjét? Ha híre megy, márpedig miért ne menne, sehol nem fogják többé értékesítési vonalon alkalmazni. Pedig milyen nehéz egy jó értékesítési menedzser posztot megszerezni. Vonzó alapfizetés, cégautó, cégtelefon, utazási költségtérítés, caffeteria, bónusz a forgalom után. Ugyan ki az a felelőtlen ember, aki mindezt könnyelműen eldobja magától valami homályos erkölcsi parancs hatására? Nyilván senki. Így aztán sosem derül ki, hogy mire lehetne jutni hosszabb távon a színtiszta igazmondással. A politikusoknál még sokkal nagyobb tömegű anyagi javakról van szó, nagyobb a tét. Miért hányjuk hát akkor a szemükre, hogy hazudnak? Miért nem magunktól kérjük számon azt, hogy készpénznek vesszük, amit egy politikus mond, csak azért, mert olyan szépen mondja, meg aztán pont azt mondja, amit hallani szeretnénk. Ne a politikusokban keressük a hibát, hanem saját magunkban. Az értékesítési menedzser az eladási módszereit folytonosan fejleszti a tapasztalatok alapján. Választott módszere döntően attól a személytől függ, akinek el akar adni. Ha rájön, hogy csak akkor vesznek tőle, ha a színtiszta igazat mondja, akkor habozás nélkül ezt fogja tenni. A helyzet azonban az, hogy a legtöbben nem szeretünk a színtiszta igazsággal szembesülni és ezért neheztelünk arra, aki erre kényszerít bennünket. Neheztelésünknek pedig úgy adunk formát, hogy nem őt választjuk.

Az elmaradt katarzis

Sokszor megfordult már a fejemben, hogy vajon miért is maradtam én le a rendszerváltásról? Ötvenhat után bizonyosan ez a legkiemelkedőbb eseménye az ország történelmének. Katarzisként kellett volna megélnem, bennem mégis úgy élnek ezek az évek, mint a többi, vagyis semmi különös változást nem hoztak a sorsomban. Igaz, hogy 82-től 88-ig Vietnamban éltem, de rendszeresen olvastam magyar újságokat és évente legalább egyszer hazalátogattam és 88 tavaszától már ismét itthon dolgoztam. Azt sem lehet rám mondani, hogy egyáltalán nem érdekel a politika, újságot nem veszek a kezembe. Annyira valóban nem érdekel, hogy gyűlésekre járjak, tüntetéseken vegyek részt, de azért kívülről figyelem és elemzem magamban az eseményeket, próbálom átlátni, mi történik, a környezetemmel néha meg is vitatom a helyzetet. Miért maradt hát akkor el a katarzis? Arra jöttem rá, hogy itt valójában semmiféle hirtelen fordulat nem történt. Az állampárt vezetői már 87 végén tudták, hogy a szocializmus elvesztette a gazdasági versenyt a Nyugattal szemben és ha nem történik gyökeres változás a gazdaságban, akkor a szocialista országok gazdaságilag csődbe mennek és a hatalmat csak a legkönyörtelenebb terrorral fogják tudni fenntartani. A terrorgépezet azonban csak akkor működik jól, ha elég kiterjedt és jól megfizetik. Minél elkeseredettebb a lakosság az ínséges gazdasági helyzet és a fokozódó elnyomás miatt, annál jobban kell bővíteni az elnyomó gépezet létszámát és növelni a költségeit. Előbb-vagy utóbb, az ilyen rendszer pénzügyileg összeomlik, jön a káosz és a vérengzés, aztán a romokon elkezd valami új élet kialakulni. Természetesen az ország akkori vezetőinek cseppet sem tetszett ez a verzió. Lassan rájöttek, hogy nincs más megoldás, mint előre menekülni. Át kell állítani a tervgazdaságot piacgazdaságra és le kell mondani az egypártrendszerről. A nyolcvanas évek második felében egyre izmosodó ellenzéki mozgalmakban mindenhol ott voltak az állampárt ügynökei, akiken keresztül nem csak mindenről tudtak, hanem az általuk kívánatos irányba terelhették az eseményeket. A rendszerváltás tehát az állampárt műve volt, ami hosszú évek alatt formálódott és ment végbe. Meg kellett hozzá kapni az engedélyt Moszkvától és addig inkább csak a kulisszák mögött folyt az átalakítás. Az ellenzéki kerekasztal egyfajta publicity show volt a lakosság és a nagyvilág számára. Az ellenzékiek többsége is a szocialista társadalom elit rétegéből verbuválódott, egyetemi professzorok, újságírók, tehetős ügyvédek, fiatal egyetemi oktatók, neves művészek. Egy sem ült börtönben leszámítva az ötvenhatosokat, egy sem nyomorgott, mert a rendszer megfosztotta volna a jól fizető munka lehetőségétől. Szerencsésebb volna inkább a rendszer fokozatos önátalakításáról beszélni. Ha az MSZMP 89 első felében elhatározta volna, egy hónap alatt megbénította volna az összes ellenzéki mozgalmat, a lakosság rövid időn belül napirendre tért volna felette és fel sem merült volna senkiben, hogy itt a többpártrendszer valaha is reális lehetőség lenne. De éppen az MSZMP vezetésének nagyobbik része volt meggyőződve arról, hogy a többpártrendszer bevezetése elkerülhetetlen történelmi szükségszerűség és jobb, ha ezt a nagy horderejű változást ők irányítják és nem bízzák a véletlenre. Lassan, óvatosan, megfontoltan haladtak előre, ezért sem érezhettem én semmiféle katarzist. Aki most posztkommunistázik, az magából csinál hülyét. Az átállítás húsz évvel ezelőtt történt. Azóta sokan rájöttek, hogy a többpártrendszer semmivel sem hatékonyabb az egypártinál, sőt… Talán jobb lenne egy nagy és erős párt, mint két egymással acsarkodó kisebb.