Rasszista e vagy?

Manapság a közbeszédben leggyakrabban szereplő kifejezések egyike a „rasszista”. Erősen pejoratív jelző, senki sem szereti, ha rasszistának bélyegzik és hevesen tiltakozik ellene. Mit is takar valójában ez a kifejezés? A „rassz” szóból van képezve, melynek jelentése: egy fajon belüli kisebb csoport, melynek tagjai a többiektől különböző öröklődő sajátságokkal rendelkeznek Az emberi fajon belül is találhatóak rasszok, mint például cigányok, kecsua indiánok, bantu négerek, kínaiak és így tovább, vagyis az emberi rasszok létezését értelmetlen lenne tagadni. Az is könnyen belátható, hogy az egyes rasszok nem csak külső jegyeik alapján különböztethetők meg egymástól, hanem életvitel, hagyományok, lelkialkat, készségek tekintetében is mutatnak rájuk jellemző sajátosságokat. Ilyen alapon a rasszista nem más, mint aki a rasszokkal hivatásszerűen foglalkozik, tanulmányozza őket, összehasonlítja a jellegzetességeiket és ezekből következtetéseket von le, melyeket más rasszistákkal megvitat. Tiszteletre méltó elfoglaltság, komoly felkészültséget és nagy kitartást igényel és társadalmi hasznossága sem lebecsülendő. Legalábbis száz évvel ezelőtt így gondolhatták. Aztán jöttek a nácik, akik az emberi rasszokról készült tanulmányokat felhasználva törvénybe iktatták egyes rasszok hátrányos megkülönböztetését más rasszokkal szemben. Ennek borzalmas következményei vezettek oda, hogy a „rasszista” kifejezés mára szinonimájává vált azoknak, akik a náci fajelmélettel egyetértenek, vagy legalábbis szimpatizálnak vele. De kire is mondjuk manapság, hogy rasszista? Itt nálunk többnyire azokra, akik nyilvánosság előtt sem titkolják, hogy utálják a cigányokat és a zsidókat, az Egyesült Államokban pedig leginkább azokra, akik nem szívlelik a négereket. Bizony, nem szép dolog nyíltan utálni másokat, de még csúnyább, ha pusztán azért gyűlölünk valakit, mert zsidónak, négernek, vagy cigánynak született. Ám egy modern demokráciában az állampolgárnak jogában áll, hogy ellenszenvét kinyilvánítsa, a szólás szabadsága ezt lehetővé teszi. Amihez nincs joga, hogy követelje az általa gyűlölt rasszok törvényes megkülönböztetését, ahogyan ezt a nácik tették. Erős a gyanúm, hogy a ma rasszistának nevezettek többsége nem gondol ilyesmire. Egy részük éppen ellenkezőleg azt sérelmezi, hogy a törvény szerintük bizonyos rasszokkal szemben elnézőbb, mint a társadalom többi tagjával szemben. Amikor egyszer társaságban kifejtettem, mennyire ellenszenves nekem mindenfajta mai értelemben vett rasszista megnyilvánulás, egy ismerősöm a fejemhez vágta: - Te könnyen beszélsz, ahol laksz, mutatóban sem látni egyetlen cigányt, mindenhová autóval jársz. A vállalkozásodat sem tette tönkre zsidó, akinek útjában álltál és nem voltál hajlandó eladni neki a piacrészedet! – Tulajdonképpen igaza volt. Milyen alapon ítélem el azokat, akiknek a negatív tapasztalaiban sosem kényszerültem osztozni? Az ő helyükben könnyen lehet, hogy én is hasonló érzelmeket táplálnék bizonyos rasszok iránt. Mélyen benne van a zsigereinkben, hogy ha egy jól elhatárolható közösség valamelyik tagja súlyos sérelmet okozott nekünk, azt úgy éljük meg, mintha az egész közösség képviseletében tette volna. Ráadásul ezt a beidegződést tovább örökítjük az utódainkra is. Teljesen egyetértek azokkal, akik azt vallják, nem helyes, ha egy rassz egyes tagjai alapján ítéljük meg a rassz teljességét. Azzal is egyetértek, hogy egy ember megítélésében nem lehet fő szempont az, hogy melyik rasszhoz tartozik. Azt is elfogadom, hogy a rasszok közötti feszültség sok tragédia okozója és mindent el kell követnünk, hogy ez a feszültség csökkenjen. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy a helyzeten semmit sem javít, ha minden alkalmat megragadunk, hogy politikai ellenfeleinket rasszistának bélyegezzük, miközben egyesek más rasszal szembeni jogos sérelmeiről nem veszünk tudomást, képmutatóan kijelentve, hogy annak nincs köze a rasszokhoz. Nem rasszistázni kell, hanem a körülményeken kell változtatni, melyek a feszültséget okozzák. Ez pedig nagyon hosszú folyamat lesz, különösen akkor, ha a valódi okok felszámolása helyett annak csupán egyes mellékhatásaival foglalkozunk, mert az sokkal kényelmesebb.

Óvakodjunk a közgazdász guruktól!

A történelem előtti időkben az esendő emberek a törzsi varázsló ajkán csüngtek és aggódva lesték, sikerül e véget vetni a pusztító szárazságnak, vagy éppen a szűnni nem akaró esőnek, sikerül e elég antilopot elejteni, vagy legyőzni a szomszédos ellenséget.
Azóta eltelt sok ezer év, nagyot fordult a világ, de egy dolog változatlannak tűnik. Az ember még mindig esendő. A különbség mindössze annyi, hogy a modern kor városlakó embere már nem a hosszú ideig tartó szárazságtól, nem a vadállomány csökkenésétől reszket és nem a sámántól várja sorsa jobbra fordulását, hanem tévékészüléke előtt ülve a tekintélyes közgazdász guruk szavát lesi. Lesz e újabb válság, vagy nem? Fellendülés jön e, vagy stagnálás? Adókat kell e csökkenteni, vagy éppen ellenkezőleg, növelni kell őket, hogy eltűnjön az államháztartási hiány?
A munkahelyéért, az évek során összekuporgatott megtakarításaiért, a svájci frank hitelre vett ház és autó törlesztő részletei miatt aggódó polgár kétségbeesetten próbál eligazodni korunk sámánjainak hol magabiztos, hol rejtélyes kinyilatkoztatásain. Valamelyest megnyugodva fekszik ágyába, miután meghallgatta a sikeres multimilliárdos befektetőt, aki szerint már túl van a világ a válság mélypontján, most már biztosan jön a fellendülés. Nem kell hát aggódnia, hogy a cégnél újabb leépítések jönnek, lesz megint 13. havi fizetés és a forint is végre erősödni fog a svájci frankkal szemben. Jó hangulatban kel másnap és megy munkába, míg szeme elé nem kerül a gazdasági napilapban közölt interjú az egyik legtekintélyesebb amerikai közgazdászprofesszorral, aki közli, hogy most jön csak az igazi nagy válság, mert a korábbi javulás csak mesterséges volt és a kormányok már nem tudnak több hitelt pumpálni a gazdaságba.
Hősünket ismét hatalmába keríti a rettegés, alig tud a munkájára figyelni. Ám amikor már úgy érzi, hogy minden elveszett, kiderül hogy a tőzsde rekord emelkedést produkált, az üzleti bizalmi index évek óta nem állt ilyen magasan. Korunk embere kezdi elveszíteni a türelmét. Hogyan lehetséges az, hogy tekintélyes, fontos pozíciókat betöltő, tengernyi tudományos cikket publikáló, államfőknek gazdasági tanácsokat adó, mindenféle rangos nemzetközi szervezetben az elnökségben helyet foglaló, egyetemi tanszéket vezető közgazdászok egymásnak homlokegyenest ellentmondó nyilatkozatokat tegyenek a jövő kilátásairól és a problémák kezelésének módjáról? A legidegesítőbb az egészben, hogy mindezt szenvedélyektől mentesen, az igazuk teljes tudatában lévő emberek nyugalmával adják elő. Vajon mire alapozzák véleményüket? A közgazdaságtudományi ismereteikre? Egyáltalán, lehet e tudománynak nevezni a közgazdaságtant?
A természettudományokban minden feltevésünk helyességéről meggyőződhetünk kísérletek, vagy logikai levezetések útján, műszereinkkel pontosan megfigyelhetjük a folyamatokat, hajszálpontosan regisztrálhatjuk a körülményeket. De mi a helyzet a társadalomtudományok terén? Lehet ott kísérletezni? Néhányan megpróbálták. Gondoljunk csak Sztálinra, Maóra, Pol Potra. Az eredmény többszáz millió ember értelmetlen halála volt.
Hogyan is lehetne egy olyan végletesen inhomogén anyaggal, mint az emberi társadalom, bármiféle kísérletet lefolytatni? Ha viszont nincs lehetőség kísérletek elvégzésére, miként lehet bizonyítani egy elmélet igazát? Gyakorlatilag semmiképpen, de elméleti levezetésekkel igen. Ha vesszük a fáradságot és alaposan tanulmányozzuk Marx életművét, lenyűgözőnek és tökéletesen meggyőzőnek találjuk okfejtését. Nem győzzük csodálni ennek a hatalmas szellemi konstrukciónak az eleganciáját.
Vajon sikerült átültetni az elméletet a gyakorlatba? Mindenki kapásból fújja a választ: nem! Vannak persze, akik azt állítják, sokat köszönhet a világ Marxnak és bizonyára igazuk is van. Számomra úgy tűnik, a legfőbb akadálya annak, hogy a marxi elméletek a valóságban is érvényesüljenek, abban rejlik, hogy nem léteznek olyan egységesen viselkedő csoportok, mint munkásosztály, burzsoázia, finánctőkések és hasonlók.
Lehet ilyen csoportokat kreálni, de ezek tagjai hús-vér emberek, akik mindegyike egy külön világ és teljesen kiszámíthatatlan még saját maguk számára is, hogy egy adott helyzetben hogyan viselkednek. Az egyik éppen akkor takarékoskodik, mikor a másik költekezni kezd, van olyan tőkés, akit nem a profit növelése motivál. Az egyik szívesen eladósodik, a másik pedig irtózik a kölcsönnek még a gondolatától is. Az egyik burzsoá mélyen vallásos, a másik harcosan ateista. Van, aki irtózik minden újtól, a másikat meg csak az újdonság tudja lázba hozni.
Hogyan volna lehetséges akkor, hogy ezek a csoportok egy adott történelmi helyzetben egyformán viselkedjenek, hogy teljesen azonos nézeteket valljanak? Nyilván sehogy. Mi mindnyájan, önfejű, fegyelmezetlen, önző, a csak a magunk kicsinyes világával törődő emberek a legszebb és leghaladóbb, legigazságosabb társadalmi eszméket is zátonyra futtatjuk.
Akkor hát pokolba a közgazdasági elméletekkel? Szó sincs róla! Senkinek nem válik kárára, ha magára szed egy kis közgazdasági alapműveltséget, tisztában van a legfontosabb közgazdasági alapfogalmakkal. Ám semmiképp ne várjuk el egy közgazdásztól, hogy a jövőbe lásson és amelyikük mégis úgy tesz mintha, ne vegyük komolyan! Éppen így fogadjuk fenntartásokkal a gazdasági bajok orvoslására ajánlott gyógymódjaikat.
Ami pedig a személyes gazdasági problémáinkat illeti, hallgassunk a józan eszünkre. Sokkal könnyebb a bajt megelőzni, mint kimászni belőle. Sose nyújtózkodjunk addig, ameddig a takarónk ér, ne higgyük el, hogy mindent azonnal megkaphatunk hitelre és meg is tudjuk tartani, ne higgyük el, hogy számunkra már nincs új a nap alatt és már nincs mit tanulnunk és hogy mindig csak másokat építenek le. Ha mindezt betartjuk, átvészelhetjük a válságokat, amelyek sajnos mindig jönni fognak és amelyeknek semmilyen zseniális közgazdasági elmélet nem tudja útját állni