Életünk egy kudarc?

Minap egy barátom így szólt: -Ha a mindennapi biztonság érdekében lemondasz álmaid megvalósításáról, egyszer csak azzal szembesülsz, hogy az egész életed egy kudarc – Annak kapcsán mondta ezt ki, hogy már hosszabb ideje nem talál munkát, de nem hajlandó olyan állást elfogadni, amely távol áll attól, amit csinálni szeret, amiben hinni tud.
Kicsit megrendített ez a kijelentés és mindjárt el is szégyelltem magam, amiért megpróbáltam rábeszélni, hogy fogadja el azt a munkát, amit éppen a piac kínál, elvégre élni csak kell valamiből. Közben arra gondoltam, hogy vajon én nem követtem el jóvátehetetlen hibát?
Egész életemben kompromisszumokat kötöttem az anyagi biztonság érdekében, bár mentségemre szól, hogy nem csak saját személyemre, hanem népes családomra tekintettel tettem. Csak vágytam rá, de sosem tudtam azonosulni a munkámmal, sosem éreztem úgy, hogy akkor is ezt csinálnám, ha egy fillért sem fizetnének érte.
Egykori vágyaimtól oly távol haladt életem, hogy még az emléküket is csak nehézkesen tudom felidézni. Nem lett belőlem élsportoló, nem fűződik nevemhez világra szóló találmány, nem lettem a haza bölcse, nem alkottam semmit, amit a világ elismerne, amire büszke lehetnék, nevem nem került be a híres emberek lexikonjába. Ezek szerint kudarcot vallottam?
Hogy erre megnyugtató választ találjak, azt kellene először is megvizsgálni, hogy azok az álmok, célok mennyire voltak reálisak, mennyire múlt rajtam, hogy valóra váljanak. Ha így nézzük, az a kép alakul ki, hogy nem lettem élsportoló, mert hiányoztak belőlem a szükséges fizikai adottságok és a körülményeim is távol álltak az ideálistól. Természetesen érhettem volna el jobb eredményeket is, ha még több áldozatot hozok, de élsportoló, válogatott, olimpikon akkor sem lettem volna.
Nagy találmányokon sosem dolgoztam, mert egyetem után rögtön a reálgazdaságban helyezkedtem el. Még diákként alapítottam családot, kellett a pénz és a reálszférában a kezdőket jobban megfizették. Fogalmam sincs, miként alakult volna a pályám, ha kutatási segéderőként kezdek, de elgondolkodtató, hogy oly könnyen le tudtam mondani a tudományos karrier lehetőségéről. Akiben erősen dolgozik a vágy, hogy valamit felfedezzen, az nem adja fel ilyen könnyen.
Nem lett belőlem tekintélyes államférfi sem, pedig a rendszerváltás idején páratlan lehetőségek nyíltak azok számára, akik a politikában kívántak érvényesülni. Egyszerűen nem volt kedvem hozzá, hogy gyűlésekre járjak és ott felhívjam magamra a figyelmet, lobbizzak, szövetkezzek és bedolgozzam magam valamelyik komolyabb párt vezetőségébe.
Nem sikerült semmi olyasmit alkotnom, amire a világ odafigyel. Meg sem próbáltam igazán, mert nem éreztem magamban elegendő tehetséget.
Álmaink és a realitás között jókora szakadék tátong, amely folyton változtatja alakját és időnként néhány ponton elég keskeny lehet ahhoz, hogy egy bátor ember átugorja. Ám ahhoz nagyon kitartó bolyongás és szerencse is kell, hogy megtaláljuk ezeket a különleges helyeket és még akkor sem biztos, hogy fel merjük vállalni az ugrás kockázatát.
Én sem elég kitartó nem voltam a keresésben, sem pedig elég bátor, hogy ugrani merjek, amikor véletlenül a közelbe került a másik part. A szívem mélyén már előre belenyugodtam, hogy ezen a parton élem le életem. Kár volna hát ostoroznom magam az elszalasztott lehetőségek miatt.
Nem érdemes azon töprengeni, mi lett volna, ha…A képzelet játszi könnyedséggel kerüli ki a valóság masszív, nehezen átjárható tömbjeit és elhiteti velünk, hogy azon a másik úton könnyedén eljuthattunk volna célunkhoz. Meggyőz bennünket, hogy minden más megoldás jobb lett volna, mint az, amit választottunk. Nem szabad felülni az ilyen érzékcsalódásnak, amely azon alapszik, hogy lehetségesnek tartunk valamit, mert nincs bizonyosságunk az ellenkezőjéről.
Az lett volna a kudarc, ha mindent egy lapra feltéve hajszolok egy célt, de a közelébe sem jutok és közben lejárt az időm. Ha visszatekintek az életemre, felemás érzés fog el. Hiányolom belőle a messziről is látható csúcsokat, ugyanakkor egyáltalán nem érzem hiábavalónak. Voltam viszonzottan szerelmes többször is, felneveltem négy gyermeket, bejártam a világot, szilárd egzisztenciát teremtettem. Ha jól belegondolok, mindazt megéltem, amiért érdemes a világra jönni.
Csak az életkornak ebből a perspektívájából kezd határozottabban kirajzolódni, hogy amit ifjabb korunkban lelki szemeink előtt a másik parton véltünk felfedezni, az itt volt mindvégig a közelünkben, talán túlságosan is az orrunk előtt ahhoz, hogy észrevegyük.