2010. június 16., szerda

Életünk egy kudarc?

Minap egy barátom így szólt: -Ha a mindennapi biztonság érdekében lemondasz álmaid megvalósításáról, egyszer csak azzal szembesülsz, hogy az egész életed egy kudarc – Annak kapcsán mondta ezt ki, hogy már hosszabb ideje nem talál munkát, de nem hajlandó olyan állást elfogadni, amely távol áll attól, amit csinálni szeret, amiben hinni tud.
Kicsit megrendített ez a kijelentés és mindjárt el is szégyelltem magam, amiért megpróbáltam rábeszélni, hogy fogadja el azt a munkát, amit éppen a piac kínál, elvégre élni csak kell valamiből. Közben arra gondoltam, hogy vajon én nem követtem el jóvátehetetlen hibát?
Egész életemben kompromisszumokat kötöttem az anyagi biztonság érdekében, bár mentségemre szól, hogy nem csak saját személyemre, hanem népes családomra tekintettel tettem. Csak vágytam rá, de sosem tudtam azonosulni a munkámmal, sosem éreztem úgy, hogy akkor is ezt csinálnám, ha egy fillért sem fizetnének érte.
Egykori vágyaimtól oly távol haladt életem, hogy még az emléküket is csak nehézkesen tudom felidézni. Nem lett belőlem élsportoló, nem fűződik nevemhez világra szóló találmány, nem lettem a haza bölcse, nem alkottam semmit, amit a világ elismerne, amire büszke lehetnék, nevem nem került be a híres emberek lexikonjába. Ezek szerint kudarcot vallottam?
Hogy erre megnyugtató választ találjak, azt kellene először is megvizsgálni, hogy azok az álmok, célok mennyire voltak reálisak, mennyire múlt rajtam, hogy valóra váljanak. Ha így nézzük, az a kép alakul ki, hogy nem lettem élsportoló, mert hiányoztak belőlem a szükséges fizikai adottságok és a körülményeim is távol álltak az ideálistól. Természetesen érhettem volna el jobb eredményeket is, ha még több áldozatot hozok, de élsportoló, válogatott, olimpikon akkor sem lettem volna.
Nagy találmányokon sosem dolgoztam, mert egyetem után rögtön a reálgazdaságban helyezkedtem el. Még diákként alapítottam családot, kellett a pénz és a reálszférában a kezdőket jobban megfizették. Fogalmam sincs, miként alakult volna a pályám, ha kutatási segéderőként kezdek, de elgondolkodtató, hogy oly könnyen le tudtam mondani a tudományos karrier lehetőségéről. Akiben erősen dolgozik a vágy, hogy valamit felfedezzen, az nem adja fel ilyen könnyen.
Nem lett belőlem tekintélyes államférfi sem, pedig a rendszerváltás idején páratlan lehetőségek nyíltak azok számára, akik a politikában kívántak érvényesülni. Egyszerűen nem volt kedvem hozzá, hogy gyűlésekre járjak és ott felhívjam magamra a figyelmet, lobbizzak, szövetkezzek és bedolgozzam magam valamelyik komolyabb párt vezetőségébe.
Nem sikerült semmi olyasmit alkotnom, amire a világ odafigyel. Meg sem próbáltam igazán, mert nem éreztem magamban elegendő tehetséget.
Álmaink és a realitás között jókora szakadék tátong, amely folyton változtatja alakját és időnként néhány ponton elég keskeny lehet ahhoz, hogy egy bátor ember átugorja. Ám ahhoz nagyon kitartó bolyongás és szerencse is kell, hogy megtaláljuk ezeket a különleges helyeket és még akkor sem biztos, hogy fel merjük vállalni az ugrás kockázatát.
Én sem elég kitartó nem voltam a keresésben, sem pedig elég bátor, hogy ugrani merjek, amikor véletlenül a közelbe került a másik part. A szívem mélyén már előre belenyugodtam, hogy ezen a parton élem le életem. Kár volna hát ostoroznom magam az elszalasztott lehetőségek miatt.
Nem érdemes azon töprengeni, mi lett volna, ha…A képzelet játszi könnyedséggel kerüli ki a valóság masszív, nehezen átjárható tömbjeit és elhiteti velünk, hogy azon a másik úton könnyedén eljuthattunk volna célunkhoz. Meggyőz bennünket, hogy minden más megoldás jobb lett volna, mint az, amit választottunk. Nem szabad felülni az ilyen érzékcsalódásnak, amely azon alapszik, hogy lehetségesnek tartunk valamit, mert nincs bizonyosságunk az ellenkezőjéről.
Az lett volna a kudarc, ha mindent egy lapra feltéve hajszolok egy célt, de a közelébe sem jutok és közben lejárt az időm. Ha visszatekintek az életemre, felemás érzés fog el. Hiányolom belőle a messziről is látható csúcsokat, ugyanakkor egyáltalán nem érzem hiábavalónak. Voltam viszonzottan szerelmes többször is, felneveltem négy gyermeket, bejártam a világot, szilárd egzisztenciát teremtettem. Ha jól belegondolok, mindazt megéltem, amiért érdemes a világra jönni.
Csak az életkornak ebből a perspektívájából kezd határozottabban kirajzolódni, hogy amit ifjabb korunkban lelki szemeink előtt a másik parton véltünk felfedezni, az itt volt mindvégig a közelünkben, talán túlságosan is az orrunk előtt ahhoz, hogy észrevegyük.

1 megjegyzés:

  1. Kedves Miklós!
    Napokkal később olvastam el megjelenésük után gondolataidat a blogodban. Miért is jelzem, hogy elolvastam, hiszen szinte minden szavával egyet értek, s mint ilyen ez nem is minősül építő megjegyzésnek, csupán hozzászólásnak, nem tudom, de valami olyan elemi erővel tört rám a reagálási kényszer, ami elől nem tudtam és nem is akartam kitérni. Valahogy mindannyian így lehetünk vele: eltervezünk valamit, nagyokat képzelünk, azt hisszük magunkról, hogy képesek vagyunk kiemelkedő alkotásokkal felhívni magunkra a figyelmet, elismerést kivívni embertársainkban és egyszer s mindenkorra nyomot hagyni magunk után az elkövetkező generációkban. Egy film létrehozása, egy könyv megírása, valóban, egy találmány, egy emberek fölé magasodó teljesítmény, egy világra szóló utazás, mind-mind tárgyai lehetnek képzeletünknek, vágyainknak és becsvágyainknak, tenni akarásunknak. És életünk alkonyához közeledve szinte törvényszerűen vetünk számot - sokszor legbelül és olykor nyíltan -, hangtalanul dédelgetett vágyainkkal mindennapi életünk lefolyásában. Mindörökre keserű emberek lehetnénk, látva a sok-sok elképzelést, álmot, mely egy életre torzó maradt. S hogy mégsem vagyunk keserűek, depressziósok, köszönhető mindez egészséges életösztönünknek, filozófiánknak, mely által helyükre kerülnek vágyaink a realitásokban. Nekem is voltak, vannak és lesznek álmaim, mert kell, hogy legyenek, mert elemi szükségét érzem, s mert így érzem magam jól. De sosem fogok azon keseregni, hogy miért nem lettem elismert kosárlabdás, vagy miért nem lettem éppenséggel világhírű író. Pedig megvolt a tornaterem, ott pattogott a labda heti hatszor akkori életemben, és készen álltak a szavak meg a hófehér papír is adott volt hozzá a kifogyhatatlan töltőtollal. Egyik sem vált belőlem és valószínűleg én sem a jelenlegi munkámat végezném, ha egy garast sem kapnék érte. Viszont nekem is vannak gyerekeim, elértem egy közepesen biztonságos egzisztenciát és örülök, ha a legendás túrós sütimet teli szájjal eszik és minduntalanul megdicsérik. Az ember sok mindennek örül, példának okáért egy baráti társaságnak valahol egy kellemesen együtt töltött délutánon-estén. Az apró sikerélmények, örömök tesznek boldoggá. És mennyien, de mennyien így vagyunk vele.
    Köszönöm.
    Szegő Panni

    VálaszTörlés