Gondolatok az elillanó időről

Nemsokára már 23 éve, hogy beköltöztünk ide ebbe a Római parti apartmanba. 23 év, több mint egy harmada a teljes életutamnak! A tudatomban azonban ez a 23 év csupán egy futó, átmeneti időszaknak tűnik két fontosabb korszak, a múlt és a jövő között. Vajon miért? Születésemtől fogva közel 23 évet éltem a Ráday utcában, ám ha leszámítjuk az egy év katonai szolgálatot Kalocsán, meg azt a néhány hónapot a házasságkötésem után a Nyúl utcában, akkor nagyjából 22 év jön ki, kevesebb mint a jelenlegi lakhelyemen.
Ám bennem a Ráday utcai évek történelmi hosszúságúnak tűnnek, a Római parti időszak hozzá sem mérhető, nagyságrenddel marad el mögötte. Tudatunk az időt nem kronométerrel méri. Az idő hosszát a benne zajló események száma, a változások mértéke, drámai ereje alakítja ki. Adódhat az ember életében akár egyetlen hónap is, melynek eseményei olyan mértékben alakították át az életét, hogy utólag ez a hónap évtizedekkel ér fel.
A Ráday utcában eszméltem rá a világra, növekedtem 4 kilós, magatehetetlen csecsemőből 184 centiméter magas, 70-75 kilós férfivá. Ezekben az években alakult ki és szilárdult meg az erkölcsi értékrendem, a világszemléletem, az egyéniségem. Ehhez képest eltörpülnek azok a változások, amelyek az elmúlt 23 évet jellemezték.
A Ráday utcában szinte mindenkit ismertem a környéken, ahogyan a szomszédos utcák házai, terei, üzletei, kövezete is a legintimebb társaim közé tartoztak. Ezzel szemben itt a Rómain alig ismerek néhány embert a környékről, fogalmam sincs, kik laknak a szomszéd lépcsőházban, hogyan néz kj a velünk párhuzamos utca, még azt sem, hogy mi a neve. Csupán a kaputól a parkolóig tartó útszakaszt ismerem közelebbről.
Ahogy mondani szokás, a Ráday utcában vannak a gyökereim, amibe ha jól belegondolok, nem pontos hasonlat. A gyökérzetétől megfosztott fa nem éli túl, ha más talajba ültetik. Én viszont könnyű szívvel, bizakodva fordítottam véglegesen hátat a Ráday utcának 1973. augusztusának végén, amikor már elviselhetetlenül szűknek, fojtogatónak éreztem azt a világot és egészen jól bírtam a változásokat.
Ezek szerint szülőhelyünkön olyan speciális gyökereket eresztünk, amelyek képesek minden táplálékot magukba szívni, melynek segítségével felnőtté válhatunk, mégis könnyedén kihúzhatóak a talajból és máshová telepíthetőek. Vagy embere válogatja? Esetleg a talaj minőségétől is függ? Érdemes volna ezen is alaposabban elgondolkodni egyszer.
Visszatérve a kérdésre, miért érezzük másként egyes életszakaszunk hosszát, mint a kronológiai mérték szerinti hossz, ez attól függ, mennyire változatos, mélységében mennyire tagolt az időtáj felszíne.
Magunk is jelentősen befolyásolhatjuk ezt az időérzetet azokban az életszakaszokban, amikor az életkorból és az életkörülményekből fakadóan már nem számíthatunk drámai mértékű változásokra, például így az ötvenes-hatvanas éveinkben. Ha napi rendszerességgel vezetünk naplót és szorgalmasan feljegyezzük benne az eseményeket, lelkünk minden apró rezdülését és időnként visszaolvassuk ezeket a sorokat, akkor a hétköznapi események is kitágulnak, kívülről egyhangúnak látszó életünk színesebbé, változatosabbá válik és így tudatunkban is nagyobb súlyt kap, nem úgy, mintha hagynánk a napokat nyomtalanul elgurulni.
Legjobb példa erre a „Füst” című film, melyben Harvey Keitel, a new-yorki trafikos valahol a 2. Avenue-n a 70. utca magasságában minden reggel pontban nyolc órakor kihelyezi fényképállványát ugyanarra a pontra a járdán és készít egy felvételt, amit előhívás után gondosan lefűz egy albumban. Több ezer fotó ugyanarról, micsoda hóbortos marhaság, gondolta egyik rendszeres vevője, ám amikor elkezdte lapozgatni az albumot és egyszer csak felbukkant rajta a nemrég tragikus körülmények között elhunyt felesége, rögtön megértette, hogy ez nem egy hóbort, hanem az eltűnt idő megtalálása.

Már megint válság van!

Már megint válság van! Pedig másfél éve azt hittük, túl vagyunk rajta, jönnek ismét a növekedés, gyarapodás évei. Erre tessék! Újra kitört a befektetők körében a pánik, a szakértők versenyeznek, ki tud sötétebb képet festeni a közeljövőről. Csak arra nem találok sehol kielégítő választ, hogy miért?
Néha arra gondolok, hogy talán azért nem, mert rajtam kívül mindenki számára oly világos, hogy említeni sem érdemes. Ha így van, akkor nincs más, magamnak kell megpróbálni választ találni a kérdésre. Még a tökéletlen válasz is jobb, mint a semmi.
Ki kell indulni abból, amit magam is látok, amit a saját bőrömön tapasztalok és aztán haladni a mélyebben fekvő rétegek felé. Persze könnyen úgy járhatok, mint amikor az ember elkezd hagymát pucolni. Egyik réteget a másik után hántja le és ha nem figyel oda, a végén eljut a semmihez. Azért megpróbálom.
Miből látom én, hogy válság van? A részvényárfolyamok zuhanásából, a kötvények hozamemelkedéséből. Aki nem rendelkezik részvény, vagy állampapír alapú befektetésekkel, az miként érzékeli, hogy válság van? Ha közalkalmazott, akkor a bérének befagyasztásából, vagy a felmondólevél kézhez vételekor, ha munkanélküli, akkor az álláskeresés hiábavalóságában, ha devizahiteles, akkor a törlesztő részletek emelkedésében, ha vállalkozó, akkor a kereslet csökkenésében. Vannak azért szép számmal olyanok is, akik csak a hírekből, szóbeszédből tudják, hogy válság van. Ez a válság persze őket is érinti, csak oly csekély mértékben, hogy észre sem veszik.
Nehéz volna más fejével gondolkodni, így számomra marad az, hogy a válság közvetlen kiváltó oka, hogy a befektetők megijedtek és pánikszerűen menekülnek minden kockázatosnak ítélt befektetési formából, elsősorban a részvényekből, ott is legelőször a bankrészvényekből, aztán a súlyosan eladósodott országok állampapírjaiból és így tovább. Ugyancsak szabadulnak a kockázatosnak ítélt országok devizáitól is.
De mi ijesztette meg őket? Sok apróbb, nagyobb hír, jelenség, de leginkább azok a szakértői előrejelzések, melyek szerint az elmúlt évben beindult világgazdasági növekedés hamarosan lassulni fog, majd teljesen kifullad és jöhet egy újabb visszaesés is. Mire alapozzák a szakértők ezeket a baljós előrejelzéseket? Hát arra, hogy a gazdaság tartós fellendítéséhez olyan mennyiségű tőke kell, amit a fellendítésben érdekelt államok csak úgy tudnának előteremteni, hogy közben súlyosan eladósodnak. A befektetők pedig látva az eladósodás mértékét, egyre magasabb kamatok mellett hajlandók csak állampapírt venni, ami még tovább növeli az állam adósságát. És akkor kitör a befektetői pánik és válság lesz és gazdasági visszaesés.
De mi köze mindennek a tényleges gazdasági folyamatokhoz, a termelés, szolgáltatás hatékonyságához, a technológiai fejlődéshez? Tulajdonképpen semmi. A befektetőket az ilyesmi nem érdekli. Szívfájdalom nélkül eladják egy kiválóan irányított vállalkozás birtokukban lévő részvényeit is, ha azt látják, hogy a többi nagy befektető is elkezdett eladni. Ugyanakkor nagy mennyiségben vásárolják olyan cég részvényeit, melynek mérlegét a tulajdonosok hosszú ideje hamisítják és már csak hetekre vannak a csődtől, mert most minden nagy befektető részvényeket vesz. A befektetők számára a gazdasági élet túl bonyolult, meg sem próbálkoznak elmélyedni benne. A pénzpiacon gyakran csak percek állnak rendelkezésre egy döntés meghozatalához, ezért a végletekig le kell egyszerűsíteni a döntési feltételeket és ebbe nem fér bele semmiféle részletes gazdasági elemzés. Azt kell tenni, amit a többiek. Ami esésnek indult, attól gyorsan szabadulni kell, amit meg hirtelen elkezdtek venni, abból gyorsan venni kell, mielőtt még nagyon megdrágulna a kereslet miatt. Hogy a papír mögött álló vállalkozás konkrétan hogyan működik, az nem tartozik a befektetéssel foglalkozó szakember kompetenciájába.
A gond csak az, hogy a befektető döntése bonyolult áttételeken keresztül ugyan, de alaposan kihat a gazdaságra. Leszámítva az egészen kicsi vállalkozásokat, a gazdaság szereplői képtelenek normálisan működni hitel nélkül. A nyersanyagot előbb kell kifizetnem, mint ahogy a belőle készült termékért pénz látnék, az alkalmazottaknak is fizetni kell, függetlenül attól, hogy a vevőktől érkezett e pénz. Az új gépsorért, új üzemcsarnokért is fizetni kell, holott még meg sem indult benne a termelés. Hogyan lehet ezt megtenni? Csakis bankhitelből. Kitől kapja a bank a tőkét, amit nekem továbbhitelez? A befektetőktől. Mi történik akkor, ha a befektetők pánikba esnek? A bank nem jut pénzhez, vagy csak nagyon drágán jut hozzá, ezért nem ad, vagy csak nagyon drágán ad hitelt a vállalkozásoknak. Mi az eredmény? Halasztják a nagyon szép profitot ígérő beruházásokat is. Ezzel persze csökkentik a keresletet, ami lassítja a növekedés ütemét, ettől még jobban a bepánikolnak a befektetők és így tovább.
Tiszta bolondokháza! Az ember józan paraszti ésszel úgy gondolná, a nagy gazdasági válságokat olyasmi válthatja ki, mint például a nyersanyagkészletek kimerülése, polgárháború, munkaerőhiány, mert az emberek már nem szeretnek dolgozni, csak fogyasztani, esztelen túltermelés bizonyos termékekből és hasonlók. Ebben a válságban azonban szó sincs ilyesfélékről. A nyersanyagkészletek kimerülésétől még messze vagyunk, ráadásul egyre szaporodik az alternatív nyersanyagforrások száma. Nincsenek nagy területekre kiterjedő háborúk. Az emberek igen is dolgozni akarnak, éppen azért, mert a fogyasztáshoz pénzre van szükségük. Szó sincs túltermelésről sem. Azért van válság, mert a pénzügyi befektetők beijedtek.
De miért is? Mert számos fejlett állam adóssága olyan mértékűre duzzadt, hogy akár csődbe is mehetnek. De miért adósodtak el ennyire? Mert a pénzvilágban a legfontosabb üzlet a hitelezés és a bankok, valamint ügynökhálózatuk bámulatos kreativitást mutatott annak érdekében, hogy hitelfelvételre vegyen rá mindenkit, még azt is, aki ezt nem képes visszafizetni. Amíg rendben befolytak a kamatok és a törlesztő részletek, gátlástalanul vadásztak újabb, meg újabb hitel kihelyezési lehetőségek után. Az egyre kockázatosabbá váló hiteleket azután zseniális trükkökkel megbízható banki terméknek álcázva adták tovább gyanútlan befektetőknek. Mire a pénzügyi felügyeletek észbe kaptak volna és leállították volna ezt az esztelen folyamatot, addigra már késő volt.
i történne, ha a pénzpiac szereplői ráébrednének felelősségükre, ha szembesülnének vele, milyen súlyos következményekhez vezetnek soha ki nem próbált újításaik, az ügyfeleket manipuláló trükkjeik? Akkor a befektetők tartanák, illetve vásárolnák egy vállalkozás részvényeit mindaddig, amíg ott normálisan mennek a dolgok. Jegyeznék reális hozamok mellett egy állam kötvényeit, amíg a szóban forgó állam megbízhatóan törleszt és a törlesztés terhei bőven beleférnek a költségvetésébe. Hitelhez csak az jutna, aki valóban képes azt törleszteni. Megszabadulnánk a mostani és a 2008-ashoz hasonló válságoktól. Lenne persze akkor is hullámzás a fejlődés ütemében, néha átmeneti visszaesés is bekövetkezhet, de annak sokkal racionálisabb és így jobban kezelhető okai lennének.
Mindez persze csak álom. Egy ambiciózus bankár, egy profitra éhes bróker, egy gyorsan meggazdagodni vágyó pénzügyi tanácsadó nem tud kibújni a bőréből. No és persze mi sem tudunk lemondani arról, hogy egyszer az életben ránk is mosolyoghat a szerencse, megfoghatjuk Isten lábát és egy zseniális pénzügyi húzással meggazdagodhatunk, vagy olyan hitelhez juthatunk, ami még a bolondnak is megéri, annyira olcsón adják. Újra, meg újra bedőlünk az ügynök ajánlatának és verejtékes munkával összekuporgatott megtakarításainkból jól hangzó, ám hátterét tekintve teljesen homályos értékpapírokat vásárolunk, erőnkön felül eladósodunk. A politikusok se tudnak majd ellenállni a csábításnak, hogy hitelfelvétellel és annak osztogatásával javítsák a hangulatot a közelgő választások időszakában.
Mi lehet hát a megoldás? A pénzvilág sokkal szigorúbb ellenőrzése. A legnagyobb gond, hogy ez csak akkor hatékony, ha a nemzetek összefognak és egy globális rendszer alakul ki. Más se hiányzik a nacionalistáknak, anarchistáknak, mindenféle szélsőségeseknek! Ám a kényszer nagy úr. Bármilyen nehéznek is látszik egy ilyen határokon átívelő pénzügyi együttműködési és ellenőrzési rendszer kialakítása, szerintem be fog következni. 1945 nyarán is csak kevesen hitték volna, hogy néhány évtizeddel később az ember úgy megy át Franciaországból Németországba, hogy szinte észre sem veszi.

Eldorádó

Mi még úgy nőttünk fel, hogy az a világ legtermészetesebb dolga, az élet egyetlen értelme, hogy eljussunk Eldorádóba. Erre készültünk, gyarapítottuk erőnket és elménket, hogy megbirkózhassunk a hosszú út nehézségeivel.
Nem csak Eldorádó létezése felől nem volt szemernyi kétségünk, de arról sem, hogy az oda vezető út tele van nehézségekkel, súlyos próbatételekkel. Nem is érkezik meg mindenki. Sokan fordulnak vissza, hogy később más úton, jobban felkészülve újra megpróbálják. Vannak, akikért útközben jön el a halál, mások annyira belefáradnak a próbálkozásokba, hogy végül feladják és maradnak. De biztosan sokan célhoz érnek. Ha nem így lenne, miért próbálna mégis minden fiatal nekivágni?
Hogy milyen is pontosan Eldorádó? Azt nem tudhatjuk, mert még senki nem jött vissza azok közül, akik megpillanthatták. De éppen ez bizonyítja minden kétséget kizáróan, hogy a világ legcsodálatosabb helye. Ki lenne olyan kötöznivaló bolond, hogy mikor annyi szenvedés és megpróbáltatás után végre megérkezik oda, ahelyett hogy élvezné az örök boldogságot, inkább visszajön, pedig az út visszafelé is éppen olyan nehéz. Csak akkor jönne vissza bárki, ha csalódna, ha kiderülne, hogy itt jobb. De ilyesmi emberemlékezet óta nem fordult elő.
Eldorádóba eljutni nem csak azért nehéz, mert az út tele van előre nem látható nehézségekkel, hanem azért is, mert számtalan út kínálkozik és mindegyikre sokan esküsznek, hogy ez az igazi. Minden útnak megvannak a maga hívői, akik egyesületet alapítanak és mindenkit arra próbálnak rávenni, hogy az ő útjukat járja. Minden út hívői hosszú listákat készítenek azokról, akik egykor ezen az úton indultak el és egy idő után többé senki nem hallott róluk, tehát célhoz értek. Volt idő, amikor a különböző utak hívei gyakran összecsaptak egymással, csalással, szélhámossággal vádolták a másikat. Az összetűzések néha véres harcokká fajultak.
Később kiderült, hogy ezek az utak valójában sokszor metszik egymást, néha többször is, máskor egybeolvadnak jó darabig, míg újra szétválnának. Ezek után a konfliktusok jócskán lecsillapodtak.
Bármelyik utat is válasszuk, olyan szeszélyesen kanyarognak, annyi a keresztezés, az elágazás, hogy nem ritkán esik meg, az utazók a sok megpróbáltatás után holtfáradtan megérkeznek Eldorádó helyett oda, ahonnan elindultak. Némelyikük elméjét ez annyira megzavarta, hogy egyszerűen nem voltak hajlandók elfogadni a tényt, hogy tulajdonképpen csak egy hatalmas kört tettek és ezért azóta is konokul kitartanak amellett, hogy ez a hely, ahol vannak, az Eldorádó.
Egy ideig, míg kevesen voltak, csak szánakozva mosolygott rajtuk mindenki, a fiatalok kedvenc szórakozása volt meghívni őket asztalukhoz és úgy tenni, mintha tényleg el is hinnék, hogy Eldorádóban vannak. Ám ahogy teltek az évek és egyre többen jártak hasonlóan. A világunkat Eldorádónak hívők mára már jelentős csoportot alkotnak és cseppet sem viselkednek úgy, mint ártalmatlan bolondok lennének. Gyűléseket szerveznek, röplapokon bizonygatják igazukat és egyre többen vannak már olyanok, akik egyáltalán nem nézik őket hibbantak gyülekezetének. Hátha igazuk van és akkor minek vállalni azt a rengeteg megpróbáltatást.
Bizonyos csoportok viszont dühödten támadják az „Eldorádó itt és most” mozgalom nézeteit. Óva intenek mindenkit, hogy higgyenek nekik. Egyszer csak rá fognak jönni, hogy becsapták őket és akkor már túl késő lesz elindulni. Rebesgetik azt is, hogy e heves tiltakozás mögött azok állnak, akiknek jó üzlet az útra kelők felkészítése, ellátása. Mások viszont azért támadják a mozgalmat, mert amióta ilyen aktívak, kezd felbomlani az egyensúly. Egyre kevesebb fiatal kel útra, egyre többen hagynak fel az újabb próbálkozással azok közül, akik a nehézségek miatt visszafordultak. Egyre nehezebb lakáshoz és munkához jutni.
Akik fogékonnyá váltak az „Eldorádó itt és most” propagandájára, egy idő után azt kezdték tapasztalni, hogy míg a szónokokat hallgatják, valóban Eldorádóban érzik magukat, ám amikor visszatérnek a hétköznapokba, újra eluralkodik rajtuk a vágy, hogy útra keljenek. Ám amikor már-már rászánják magukat az indulásra, ismét elbizonytalanodnak. Az új mozgalom hívei ugyanis már nem érik be az emberek szívének szóló érvekkel. Egyre több bizonyíték kerül napvilágra, hogy az egyes utak hívői által oly nagy becsben tartott listákon szereplő személyek nem érkeztek célhoz, hanem útközben érte őket a halál, vagy visszajöttek és álnéven élnek tovább közöttünk.
Az embereket elfogta a kétségbeesés. Sokan nem láttak kiutat. Nem tudnak már hinni az utazás értelmében, de abban is egyre biztosabbak, hogy ami itt és most van, az nem lehet Eldorádó. Ekkor léptek színre a magukat filozófusnak nevező csoportok. Azt állítják, hogy Eldorádó igen is létezik, csak nem ott és nem úgy, ahogy az emberek gondolják. Nem egy és nem két Eldorádó van, hanem számtalan. Mindenkinek megvan a maga Eldorádója, csak rá kell találnia. Lehet itt és most is, de lehet nagyon messze is. Azt is kifejtették, hogy az „Eldorádó itt és most” mozgalom egyes hívei azért csalódottak, mert még nem járták meg azt az utat, melyet a mozgalmat megalapító tévelygők. Vagyis ne várjuk, hogy a saját Eldorádónkhoz úgy jutunk, hogy a kisujjunkat sem kell hozzá mozdítanunk. Mindenkinek végig kell járnia a maga keserves útját.
Sok embert megfogott a filozófusok érvelése, de egyelőre nem sok gyakorlati haszna mutatkozik. Az emberek több és konkrétabb segítséget várnak, miként is találják meg a saját Eldorádójukat. Az idő sürget, mert a feszültség egyre nő.

Arccal a múlt felé!

Mostanság úgy gondolok az időre, mint aminek nem csak hossza, de térfogata is van. Minél hosszabb ideje élünk, annál nagyobb térben mozgunk, de ezt a teret nem köbméterben, hanem az idő egységével mérjük. A múlt ott van bennünk, egyre táguló tér, tetszés szerint tartózkodhatunk bármely pontján. A múltat számtalanszor újraélhetjük, a múltunk így nem egy lezárt valami, hanem egy folyamatosan változó, élő képződmény.
Míg fiatalok vagyunk, nem sokat törődünk a múltunkkal, értéktelennek, néha egyenesen szégyellnivalónak érezzük, legszívesebben kitörölnénk magunkból, ami persze nem lehetséges. A jelen sokkal izgalmasabb, a jövő pedig tele lehetőségekkel, ígéretekkel. Ahogy telnek az évek, úgy gyarapszik és válik egyre súlyosabbá a múlt, míg egyszer csak eljutunk oda, hogy sokkal érdekesebbnek tartjuk, mint a jelent, vagy a jövőt. A múltat nem csupán újraéljük, hanem kutatjuk, vallatjuk és olyan titkai után nyomozunk, melyekhez akkor még nem férhettünk hozzá, amikor jelen, vagy csupán közelmúlt volt. Ez néha sokkal izgalmasabb, mint a jelenkor szenzációnak kikiáltott eseményei, vagy jövőről alkotott fantáziaképek, melyekben legtöbbször csupán a külsőségekben, a díszletekben testesül meg a jövő, egyébként a múlt él benne tovább.
A múltunk tehát legnagyobb kincsünk. Milyen kár, hogy erre csak túl későn ébredünk rá! Nevelni kéne a fiatalokat, hogy váljon szenvedélyükké életük pontos dokumentálása, nem csak a külső eseményeké, hanem a lelkiállapoté is. Mekkora értékké, mennyi öröm forrásává válhatnak ezek az anyagok negyven, ötven, hatvan év múltával és mekkora örömöt szereznének az utódoknak is! Sajnos az emberre nem jellemző az előrelátás. Alig vannak, akik hajlandók önként áldozatot hozni ma azért, hogy valami létrejöhessen, vagy jobb legyen mondjuk harminc év múlva. Legfeljebb néhány évre előre vagyunk képesek gondolni, a többség még ilyen hosszú időre sem. Hányan élnek csupán napról napra!
Sokszor előfordul életünk bizonyos szakaszában, hogy minden figyelmünket a közeli jövőre, vagy éppen a múlt egy bizonyos korszakának szenteljük, a jelennel alig foglalkozunk. Aztán egyszer csak felfedezzük ezt az elhanyagolt korszakot, ami egykor a jelenünk volt és megpróbáljuk bepótolni azt, amit akkor elmulasztottunk. Minél gazdagabban dokumentált a korszak, annál teljesebbé válhat az élmény. A dokumentálás eszköztára szédítő tempóban fejlődik. Nem csak arra ad lehetőséget, hogy a jelent gazdagon megörökíthessük, hanem még abban is nagy segítség, hogy a messzi múltból töredékesen fennmaradt emlékeket áttekinthetőbbé tegyük, könnyebben hozzájuk férhessünk. Gondoljunk csak a digitalizálás lehetőségeire!
Arccal a múlt felé! Aki a jövőre nagyon kíváncsi , annak is ajánlatos a múltat tanulmányoznia. Sok jel mutat arra, hogy a jövőt formáló erők működését legjobban a múltban tanulmányozhatjuk. Vagyis a jövő titkához a megfejtést a múltban kell keresni. Ehhez képest meglepő, milyen nem törődöm módon, mondhatni bűnös hanyagsággal bánunk a múltunkkal. De sosem késő változtatni ezen. Kezdjünk el azonnal naplót vezetni a mindennapok apróbb-nagyobb történéseiről, kezdjük el szisztematikusan elrendezni, archiválni a családi fotókat, leveleket, tárgyakat, emlékeket és a hézagokat kezdjük el kitölteni. Kérdezzük ki a tanúkat, míg nem késő, ne hagyjuk, hogy magukkal vigyék a túlvilágra emlékeiket.
Tudom persze, hogy mindez pusztába kiáltott szó. Ki törődne ilyesmivel, ha éppen a Megasztár, vagy a Való Világ fut, vagy késhegyre menő harc várható a BL elődöntőben, vagy pikáns összecsapást közvetítenek a kormány és az ellenzék vezére között. Egyáltalán, kit érdekel a múlt, mikor azon jár az ember esze, miből fizeti ki a következő havi törlesztő részletet, vagy befejezi e végre a gyerek az egyetemet, vagy megint halaszt egy félévet. Könnyű annak, aki ráér a múlton merengeni! Ám egyszer mindenki eljut oda és akkor sajnálja majd igazán, hogy alig őrzött meg valamit a múltjából. Azon kívül a múlt menedék is lehet, ha a jelen már kezd fojtogatni bennünket, vagy a jövő válik egyre félelmetesebbé. Sőt, nem csupán menedék, de kapaszkodó is. A jövőben csak ismétlődik a múlt. Aki a múltat jól ismeri, már nem fél a jövőtől sem.

Gondolatok a filozófiáról

A cím azt sugallja, hogy itt most valami nagyon elvont, a hétköznapok világától távol eső témáról lesz szó. A filozófusok úgy élnek bennünk, mint afféle csudabogarak, tiszteletre méltóak, de nem egészen normálisak, ami nem is csoda, hiszen mai világunkban ugyan mire megyünk a filozófiával? Azt jól tudjuk, mit köszönhetünk a matematikának, kémiának, fizikának, csillagászatnak, orvostudománynak. Azt is tapasztaljuk, hogy a jog, a közgazdaság, a pszichológia, a szociológia tudományának művelői is biztos egzisztenciával számolhatnak korunkban. De mire megy ma az ember a filozófiával?
A legtöbb szülő igen csak kétségbe esne, ha gyermeke azzal az eltökélt szándékkal állna elé, hogy a filozófiát választja élethivatásának. Mindent bevetne, hogy lebeszélje róla. Mindezek dacára mégis akadnak szép számmal, akik nem tudják megóvni magukat a filozófia csábításától és egy életre rabjává válnak. Miben rejlik hát a filozófiának ez a különös vonzereje?
Nem szabad elfelejteni, hogy a letűnt történelmi korokban, amikor a természettudományok még gyermekcipőben jártak, a filozófia számított a tudományok legmagasabb fokának. A legnagyobb filozófusoknak helye volt az uralkodók asztalánál, az arisztokrácia tagjai egymással versengtek kegyeikért. A filozófusok azokban az időkben praktikus kérdésekre is kínáltak megoldást. Milyen erkölcsi értékrend szerint éljünk, milyen legyen az ideális állam, mire tanít bennünket a történelem. Mára a filozófia rangja jócskán megkopott, sokak szemében idejét múlt, nevetséges dologgá vált. Mai vonzerejét tehát aligha tulajdoníthatjuk a dicső múltból még megmaradt csillogásának.
Máshol kell keresni a választ, még pedig a filozófia tárgyában. Bármennyit is fejlődtek a természettudományok és a rájuk épülő alkalmazott tudományok, bármennyivel is magabiztosabban mozgunk ma a világban, mint egykor például a középkor embere, még mindig sokan vagyunk, akiket időnként elfog a kétely, mit is kezdjünk életünkkel, van e az életünknek valamilyen rendeltetése, mit tegyünk, hogy jobban érezzük magunkat ebben a világban, hogyan viszonyuljunk a halálhoz, ugyanakkor a vallási felekezetek dogmáinak egyike sem kínál számunkra elfogadható választ. Ekkor fordulunk a filozófia felé.
Lelkesedésünk azonban hamar alábbhagy. A hivatásos filozófusok nem az átlagemberhez szólnak. Nyelvezetük zsúfolva van latin, görög kifejezésekkel, továbbá saját maguk által gyártott fogalmakkal, amelyek jelentését, csak a beavatottak egy szűk köre ismeri.
A hivatásos filozófia világába bemerészkedő laikus arra is hamar rájön, hogy elismert filozófusok ugyanarra az alapvető kérdésre egészen más választ adnak, vagyis nem léteznek a filozófiában olyan, mindenki által elfogadott igazságok, mint a természettudományokban. A filozófusok társadalma táborokra szakad, vannak kantiánusok, akik Kantra esküsznek, ahogy vannak hegeliánusok, sőt vannak újkantiánusok is. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a filozófia területe oly nehezen körülhatárolható és annyira általános, hogy az elméletek tökéletes bizonyítása nem lehetséges. Hogyan bizonyíthatnánk például mindenki számára kétséget kizárólag, hogy Isten létezik? Vagyis a filozófiában mindenki szabadon eldöntheti, elfogadja e Kant, Hegel, vagy éppen Heidegger nézeteinek igazát, vagy sem.
Feltéve persze, hogy képesek vagyunk felfogni valamennyire az értelmüket, ami Hegel esetében gyakorta szinte lehetetlen. Elolvassuk egyszer, kétszer, háromszor, de még mindig nem világos. Továbblépünk, hát ha később megvilágosodik, mert a filozófusokra az is jellemző, hogy egyetlen problémát több száz oldalon át képesek boncolgatni, mindig más és más nézőpontból közelítve felé, vagy pedig ugyanazt ismételgetik, de mindig más megfogalmazásban. Néha sikerrel is járunk, főképp Kantnál, de Hegel sokkal keményebb dió. Egy alkalommal azzal szórakoztattam a nálunk összejött baráti társaságot, hogy találomra olvastam fel részleteket Hegel „A Logika tudománya” című művéből. Könnyesre nevették magukat. Önmagában minden szónak volt értelme, de együtt semmi.
Az ember tehát egy idő után feladja, a vaskos kötet elárvultan porosodik a polcon, vagy olvasatlanul kerül vissza a könyvtárba. Közben azonban valami furcsa történik. Azon kapjuk magunkat, hogy filozofálunk és gondolkodásunkba alattomosan beépültek az olvasottak. Megfertőződtünk a filozófia klasszikusaitól! Aztán felfedezünk olyan szerzőket, mint Heller Ágnes, aki nagy tekintélynek örvend a filozófus társadalomban, de nem átall olyan műveket is közreadni, melyek a filozófiáról szólnak, de nem a filozófusoknak.
Ettől annyira felbátorodunk, hogy elmélkedéseinket le is írjuk és másokkal is megosztjuk. Igaz, hogy ezekről egy profi rögtön megállapítja, hogy óriási közhelyek, vagy fölényesen bebizonyítja, hogy az érvelés ezer sebből vérzik. Viszont az amatőr filozófusnak van egy hatalmas előnye. Az átlagember nyelvén beszél, amit leír, azt a nagy többség megérti. Vagyis sokkal több embert tud megszólítani.
Ami pedig elméletének megalapozottságát, érvényességét illeti? Benne van egy élet tapasztalata és ez nem lebecsülendő. Szakmailag ugyan nyers és kiforratlan, de miután a filozófiában nem léteznek abszolút igazságok, mindenki azt fogadja el igaznak, amiben hinni tud. Van tehát létjogosultsága az amatőr filozofálgatásnak is

Gondolatok a munkáról Folytatás

Úgy éreztem, érdemes volna tovább gondolni a munkával kapcsolatos fejtegetést. Azok a közgazdászok, akiknek jelentős a befolyása a döntéshozó politikusokra, hallani sem akarnak arról, hogy a társadalmi értelemben vett munkát minden munkaképes korúnak állampolgári jog alapján biztosítani kell. Helyette azt hajtogatják, hogy fokozni kell a versenyképességet, mert anélkül nem lehetséges további gazdasági növekedés. Viszont ha sikerül, akkor az magától megoldja a munkanélküliség problémáját is. A növekedés megőrzi a meglévő munkahelyeket és még újakat is teremt, akinek meg így sem jut munka, arról az állam gondoskodni tud, mert a versenyképes, növekvő gazdaságban nem gond a költségvetést egyensúlyban tartani, bőségesen folyik be pénz az államkasszába a forgalmi- és nyereségadókból.
A fő cél tehát a szüntelen növekedés. Azzal mintha nem sokat törődnének, hogy a versenyképesség fokozása végső soron egyet jelent az automatizáció terjedésével, ami ugyan kétségtelenül generál új munkahelyeket a kutatásban és fejlesztésben, de lehet, hogy e számnak többszörösét számolja fel a fejlesztések hatására versenyképesebbé váló ágazatokban, vagyis feketén-fehéren, tovább növeli a munkanélküliséget. Elég abszurd helyzet. Tartós, emberhez méltó munka nélkül nem tudjuk elképzelni a felnőtt életünket a társadalomban, ugyanakkor a vállalkozók számára a legdrágább munkaeszköz az emberi élőmunka, nem kis mértékben a reá rakódó rengeteg adó és járulék miatt.
Az első naiv kérdésem mindjárt az, hogy miért kéne állandóan növekedni? A modern fogyasztói társadalmakban megfigyelhető, hogy a növekedés alapja a pazarlás. A legrafináltabb módszereket dolgozzák ki, hogy a fogyasztót minél nagyobb pazarlásra, vagyis minél nagyobb fogyasztásra ösztönözzék. Újabb naiv kérdés. Boldogabbak leszünk attól, ha minden évben többet fogyaszthatunk? A válasz egyéntől függő. El tudom képzelni, hogy sokan habozás nélkül igennel válaszolnának. Ám valószínűsítem, hogy bizonyos idő elteltével az igennel válaszolók táborát egyre többen hagynák el, miközben a maradók egy része már nem is olyan biztos a dolgában és csak idő kérdése, hogy végleg a másik táborba lépjenek. Ugyanakkor az igenlők tábora bőséges utánpótlásra számíthat a fiatal korosztályok részéről, így összlétszáma talán nem is csökken. Így aztán a közgazdászok folytonos növekedésre alapozott elméletei szilárdan tartani tudják magukat.
Vagy mégsem? A világon időnként végigsöprő válságok vajon nem azt jelzik, hogy ezekkel az elméletekkel komoly bajok vannak? Ha a közgazdászokra hallgatunk, biztosítanak bennünket, hogy az elmélettel semmi baj nincs, pusztán a gyakorlatba átültetés módjával vannak problémák, de a módszerek egyre finomodnak, ezt bizonyítja, hogy az államok egyre hatékonyabban tudnak úrrá lenni a válságok felett.
Ettől mindnyájan megnyugszunk, nem annyira azért, mert érvelésük olyan meggyőző, hiszen nagy részét nem is igen értjük. Azért nyugszunk meg, mert sóvárgunk a nyugalomra, a biztonságra, az állandóságra, mert egyre nehezebben tűrjük a fejlődés szüntelen hajszolása során ránk zúduló stresszt.
Közben arra gondolok, hogy a történelem gyakran ismétli magát. Eszembe jut 1938. szeptember vége, amikor Európa lakosságának nagy része ujjongva, vagy legalábbis nagy megkönnyebbüléssel fogadta a hírt, hogy a nagyhatalmaknak sikerült Hitlerrel megegyezni és Európa békéjét immár semmi veszély nem fenyegeti. Megteltek a mulatók, a szórakozóhelyek, bőségben folyt a pezsgő, a bor, a sör. Aztán nem kellett hozzá egy év sem és Lengyelország lángokban állt, Franciaországban és Nagy Britanniában pedig elrendelték a teljes mozgósítást.
Most mindjárt rávághatnák sokan, köztük magam is, hogy ugyan már! Hol van már 1938, hatalmasat változott a világ azóta! Ami akkor történt, az többé már nem fordulhat elő! Pontosan az, pontosan úgy valóban nem. De ki gondolt akkoriban az iszlám fundamentalizmusra, az öngyilkos merénylőkre, az Al Khaidára? Vagy ki hitte akkor, hogy a fejlett világ nagy részében ennyire sorvadásnak indul a család intézménye, ilyen méreteket ölt a kábítószer fogyasztás, a fiatalkorú bűnözés, az öngyilkosság?
Bizonyára akadna tekintélyes társadalomtudós, aki meggyőző érveléssel bizonyítaná be, hogy ezek a problémák ugyan valóban súlyosak, de távolról sem olyan új keletűek, mint amilyennek látszanak, csupán a megjelenési formájuk új, de tartalmuk nem és ezért éppen úgy meg fog birkózni velük az emberiség, ahogy ezt korábban is tette.
Csak éppen milyen áron? Netán egy újabb világégés, egy újabb tömegkatasztrófa árán? Ezt sem lehet kizárni. Valamit tenni kéne! De mit? Hát például kidolgozni a nem anyagi természetű javak közgazdasági módszerekkel is megfogható értékelméletét, amelynek a gyakorlatba átültetésével enyhíteni lehetne a feszültségeket, meg lehetne előzni szörnyű konfliktusok kirobbanását.
Úgy rémlik nekem, hogy a XIX. század utópista gondolkodói éppen ezen munkálkodtak. Azután ami ebből a gyakorlatba átment, az végül olyan szörnyetegeket szült, mint például a sztálinizmus. Mindig volt olyan érzésem, hogy a szocialista eszméknek az a legnagyobb tragédiája, hogy a lehető legalkalmatlanabb terepen és történelmi pillanatban próbálták meg a valóságba átültetni. Talán érdemes lenne újra elővenni a lomtárból, letörölni róla a port, adaptálni a megváltozott körülményekhez és tanulva a múlt hibáiból, újra megpróbálkozni vele. Nem hiszem, hogy nagyobb kockázatot jelentene, mint ez a sodródás, amely ma jellemez bennünket.

Gondolatok a munkáról

Vajon napjainkban melyik az a kifejezés, amely a leggyakrabban bukkan fel a médiákban és magánbeszélgetésekben? Tudományos alapossággal is aligha lehetne egyértelműen kideríteni, így marad a találgatás, szubjektív ráérzés. Én a „munka” kifejezésre adom a voksomat. Vissza kell vezetni az embereket a munka világába! Egymillió új munkahelyet! Van munkád? Találtál új munkahelyet? Bizonyára akadnak sokan, akik fenti kérdésre más választ adnának, de feltételezem, hogy ők is egyetértenek velem abban, hogy a munka egyike mai életünk központi problémáinak.
Az elmúlt években több időm jutott filozófiai tárgyú művek olvasgatására. A filozófusok az emberiség legalapvetőbb problémáira keresik a választ. Behatóan foglalkoznak a létezéssel, a lélek és test viszonyával, élet és halál kérdésével, egész köteteket tölt meg elmélkedésük arról, hogy a mi a szép, ám még nem került kezembe olyan mű, amely kifejezetten a munkáról szólt volna.
Ennek oka biztosan nem az, hogy a filozófusok figyelmét elkerülte volna ez a problémakör. Sokkal inkább hiányos ismereteim a felelősek. Van azonban egy olyan érzésem, hogy a munka, mint társadalmi tényező, a filozófia aranykorában, Kant, Hegel, Hume és társaik idején egészen más formában nyilvánult meg, mint ma. Aztán jött az ipari forradalom és jött Marx, aki egész munkásságát erre a problémakörre fókuszálta. Sajnos az ő munkáit sem olvastam, de iskolai tanulmányaim során legfontosabb következtetéseinek egy részével azért megismerkedtem.
Ez persze édes kevés ahhoz, hogy valami fogalmam legyen arról, vajon Marx az 1800-as évek második felében el tudta képzelni azokat a problémákat, amelyek a munka világát manapság jellemzik? Hajlok rá, hogy nem igazán. Mert ha igen, akkor kivételes képességeivel bizonyára használható elméletet alkotott volna e problémák megoldására és akkor most nem szenvednénk tőle annyira.
De miért kéne a filozófusoknak ilyen mindennapos, prózai, közönséges dologgal foglalkozni, mint a munka? A világ legtermészetesebb dolga, hogy az ember dolgozik, minden nap munkát végez. A munka az ember számára épp oly természetes, mint a lélegzés.
Bennem viszont régóta bujkál a kérdés, mely szerint csak akkor természetes számunkra a munka, ha a létfenntartásunk alapszik rajta? A letűnt korok arisztokráciája és a mai gazdagok hogy vannak ezzel?
Ebből mindjárt következik az újabb kérdés. Nevezhetjük e munkának, ha két órát dolgozok a teniszpályán megfeszített erővel? Vagy ez csak akkor munka, ha fizetést kapok érte? Ha én fizetek, akkor szórakozás? De hiszen maga a tevékenység ugyanaz!
És máris eljutottunk egy szép közhelyhez, mely szerint egy adott szó számos eltérő fogalom jelölésére használatos és nem mindig egyszerű rájönni, hogy egy adott előfordulása során éppen melyik értelmében kell elgondolni. Mert ugye a fizika, mint tudomány is definiálja a munkát, de én egyáltalán nem erre gondoltam, mikor belebonyolódtam ebbe az elmélkedésbe és persze ugyanez a helyzet mindazokkal, akik ma azon aggódnak, lesz a jövő hónapban is munkájuk, vagy találnak e egy érdekesebb, kevésbé strapás, jobban fizető munkát.
Itt hát az újabb közhely, a munka nem csak fizikai kategória lehet, hanem társadalmi is, olyan tevékenység, amely különböző javakat állít elő, melyeknek értéke pénzben kifejezhető. Isten mentsen attól, hogy most bonyolult közgazdasági elméletekbe gabalyodjak. Inkább végletesen leegyszerűsítve, józan paraszti ésszel próbálom megragadni a problémát.
Mai társadalmunktól ugye teljes joggal elvárhatjuk, hogy biztosítsa minden tagja számára a létfenntartás feltételeit. Legegyszerűbben úgy, hogy minden munkaképes korúnak munkát biztosít, melynek ellenértékéből meg tud élni.
Az állampárti időkben ez működött. De milyen áron? A fejlett piacgazdaságokhoz képest drágán termeltünk gyengébb minőségű termékeket, ráadásul még kevesebbet is, mint amennyire szükség lett volna. Ezek szerint éppen ideje volt már felhagyni a szocializmusnak nevezett társadalmi berendezkedéssel és áttérni a magántulajdonon és többpárti demokrácián alapuló piacgazdaságra? 1989 végén szinte az egész ország egyhangúlag vágta rá e kérdésre a választ: Igen!
Aztán teltek az évek és egyre többen érzik úgy, hogy nagyon elhamarkodták a döntést. Még magamat is közéjük sorolom, pedig egyáltalán nem tartozom a rendszerváltás veszteseinek népes táborába. Úgy voltunk ezzel akkoriban, mint a hosszú ideje házasságban élő férfi, akit hirtelen megbolondít egy vonzó nő felbukkanása. Még nem ismeri közelebbről, de a felszín olyan csábító, hogy mindent, amit házastársából hiányol, könnyedén oda tudja képzelni a felszín mögé. Nem sokat vívódik hát, elhagyja feleségét és összeköltözik új szerelmével. Talán folytatnom sem kell. Egy év múlva visszacsinálná az egészet, de már késő. Természetesen a példában a férfi is női szerep felcserélhető.
Abban a történelmi pillanatban tele volt már a „hócipőnk” a szocializmus sok kisebb és nagyobb silányságával és teljesen elvarázsolt bennünket a Nyugat csillogása, a fogyasztási javak bősége és kiváló minősége, a nyugati polgár szabadsága. A sajátunkat mélyen alulértékeltük, a másikat meg jócskán túlbecsültük. Rossz üzletet kötöttünk, de mint jól tudjuk, a pénztártól való távozás után reklamációnak helye nincs.
De hogyan tévedhetett ekkorát ilyen sok ember? Kiváló téma a társadalmak lélektanával foglalkozó tudósoknak, sajnos én semmit sem konyítok ehhez a szakterülethez. Abban biztos vagyok, hogy néhány alapvető és rengeteg apró tényező együttes hatására sikerült ilyen kollektíven tévedni. Én csupán egy, általam fontosnak vélt tényezőt ragadnék ki.
Elhittük, hogy alapvető szükségleteink értéke pénzben kifejezhető és a piac megbízható értékmérője minden terméknek. Elhittük, hogy a magántulajdon szentségének visszaállítása és a szabad piac megoldja minden létező problémánkat.
Egy szűk réteg nyilván ma is úgy gondolja, hogy ez így is történt, ám a nagy többség éppen ellenkezően vélekedik. Nincsenek kevesen azok sem, akik szerint a helyzet kifejezetten rosszabb lett. Nem számolom ide természetesen a 25 év alattiakat, hiszen nekik nincs megbízható összehasonlítási alapjuk.
De hát miért nem vált be, mikor a hozzá tartozó elméletek annyira világosak, annyira logikusak, hogy a legtöbb ember számára is érthetőek és befogadhatóak? Megint csak önkényesen ragadok ki egy tényezőt abból a sokból, melyek a válasz lehetséges részeit képezhetik.
Véleményem szerint az alapvető szükségleteinkhez nem csak anyagi javak tartoznak, mint fedél a fejünk felett, táplálék, ruházat, hanem lelki szükségletek is, amelyeket sokkal nehezebb, talán nem is lehetséges pontosan definiálni. Legfeljebb körülírni lehet őket úgy-ahogy. Talán meglepőnek hangzik, de én a munkát is a lelki szükségletek közé sorolom.
A hagyományos közgazdasági eszközökkel szinte lehetetlen megragadni a lelki szükségletek problémakörét, ahogyan nem lehetséges pénzben kifejezni értéküket és beszerezni őket a piacon sem. Abban viszont biztos vagyok, hogy e lelki szükségletek hiánya társadalmi szinten éppen olyan súlyos problémákhoz vezet, mint az anyagiaké.
Ezért jóvátehetetlen hiba, ha egy olyan súlyos döntés alkalmával, mint szocializmus, vagy polgári demokrácia, felületesen átsiklunk a lelki szükségletek kielégíthetőségének kérdésén, mert hogy az nehezen kezelhető. Leegyszerűsítjük a problémakört arra, hogy a polgári demokráciában sokkal több az egyén szabadsága, tehát lelki oldalon is felette áll a szocializmusnak. Ebbe a szabadság eszménybe akkor mindent beleképzeltünk tetszésünk szerint és azután, ahogy mondani szokás, hatalmasan „pofára estünk”
Többek között azért is, mert a munka alapvető lelki szükségletünk és ettől nagyon sok embert megfosztottak, másokat pedig, akiknek még van, nap, mint nap azzal fenyegetik, hogy meg fogják fosztani őket tőle. Ha a munka fontos lelki szükséglet is, akkor nem lehet azt kizárólag közgazdasági kérdésként kezelni.
Miért nincs olyan sok embernek munkája? Mert a technikai fejlődésnek köszönhetően a piac által igényelt javak előállításához egyre kevesebb emberre van szükség. A piac csak pénzben tudja mérni az értéket, ezért mindenek felett áll az önköltség, a gazdasági hatékonyság. Rohamtempóban szűnnek meg a hagyományos munkakörök. Igaz, folytonosan keletkeznek újak is, de azok egyrészt sokkal kevesebb embert tudnak foglalkoztatni, ráadásul olyan képzettséget igényelnek, melyhez csak kevesen tudnak hozzáférni.
Egyre több ember szenved lelkileg a munka hiányától és a következmények beláthatatlanok. Jól érzékelik ezt a kormányok is és próbálnak munkát teremteni. Ám amíg a magántulajdon szentsége és a szabad piacgazdaság alkotják a társadalom legfontosabb tartópilléreit, addig a kormányok tehetetlenek.
Te jó Isten! Térjünk vissza a szocializmushoz? Pontosan ahhoz, ami gazdaságilag csődbe ment, nyilván nem. De nem kéne feladni a hitet, hogy képes az emberiség olyan társadalom kialakítására, ahol a lelki szükségletek kielégítése társadalmi szinten éppen olyan fontos, mint a fizikai szükségleteké és ahol a technikai fejlődést nem engedik korlátlanul rászabadulni a társadalomra. Ahol tudatosan tartanak fenn olyan munkahelyeket, amelyek sok embernek adnak munkát, holott az összes munkakört gépesíteni lehetne.
De hogyan is gondolhatok ilyesmire? Hiszen akkor nem nő olyan tempóban a GDP? Na és! Hogy nem nő az emberek reáljövedelme sem? Sok emberrel találkoztam, aki láthatóan szenved, mert már hosszú ideje nincs munkája, de olyannal még nem, akinek azért pokol az élete, mert nem nő a reáljövedelme.
Ma még szentségtörésnek hangzik ilyesfajta nézetekkel előhozakodni, de legalábbis ütődöttnek tekintik azt, aki nyilvánosan hangot ad nekik Ám valami azt súgja nekem, eljön még a szocialista eszmék reneszánsza és remélem, hogy a gyakorlatban sikeresebben vizsgázik, mint az egykor létező szocializmus, amely sok sebből vérzett, de egy vitathatatlan érdeme volt. Mindenkinek biztosította társadalmi szinten a munkát és ezzel sok szenvedéstől óvta meg polgárait, akik persze ennek csak akkor ébredtek tudatára, amikor már visszavonhatatlanul elvesztették a munkához való jogukat.

Gondolatok az utazásról

Utazni jó! Megismerni a nagyvilágot, amely kiskorunktól fogva folyamatosan ingerli fantáziánkat fényképek, könyvek, filmek, ismerősök elbeszélése alapján! A vasfüggöny éveiben különösen csábítóak voltak az úgymond „szabad világ” nevezetes helyei, hiszen csak keveseknek adatott meg, hogy látogatóként eljussanak oda.
Aztán egyszer csak eltűnt a szögesdrót, az aknazár, később a határőrök is és szinte észre sem vettük, hogy most már mi is ennek a szabad világnak részét képezzük. Többé már nem a hatóságok jóindulatán, vagy nyugaton élő rokonunk szolgálatkészségén múlik, hogy eljutunk e az egyiptomi piramisok lábához, az inkák ősi fővárosába, az Eiffel torony tetejére, New York felhőkarcolóinak tövébe, a Picadillyre, vagy éppen egy korallzátonyra, vagy egyenlítői esőerdőbe, esetleg a szavannára. Ez ma már kizárólag pénzkérdés.
Az utazás iparággá fejlődött. Ügynökségek ajánlatok özönét zúdítják az állampolgárra. Ki-ki pénztárcája szerint választhatja ki magának a megfelelő utazást. Ma már nehéz olyan városi háztartást találni, ahol ne lapulna a családi fényképalbumban felvétel tengerpartról, delfinekről, katedrálisról, égbe nyúló várromról, tevegelésről, óriáskígyó simogatásról, vízisíelésről.
Gondoltuk volna ezt a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben? Legmerészebb álmainkban sem! Ki is használjuk a lehetőségeket, idén irány Málta, jövőre, ha semmi nem jön közbe, Amerikába repülünk és tervbe vettük Kínát is. Örvendetesen gyarapodik az utazási fényképgyűjtemény is, bár kézbe már nemigen vehető, csak számítógépen lehet megcsodálni, viszont minden ismerősnek el lehet küldeni.
Ám miközben következő utunkat szervezzük, vagy éppen a korábbiak termését nézzük át látogatóink kedvéért, időről időre kénytelenek vagyunk elnyomni magunkban egy csúfolkodó hangot. - Mitől vagy olyan nagyra ezekkel a fotókkal? Nem veszed észre, hogy ezt már mindenki megcsinálta, csak mások még sokkal jobb minőségben? - Na és! – vetjük oda dacosan – Nekem akkor is szép élmény, mert a sajátom, én éltem át és nem cserélném el senki máséval! - Aztán a vendégek elbúcsúznak és esti magányunkban egyszer csak váratlanul ránk telepszik valami nehezen megfogható szomorúság.
Szembe kell néznünk azzal, bármennyire is kiábrándító, hogy az utazásokról szőtt ifjúkori álmaink nem váltak valóra, hiába jutottunk el mindenhová, sőt még olyan helyekre is, amelyekre akkor nem is gondolhattunk. Egy kicsit becsapva érezzük magunkat. Mintha az a hatalmas távolság, amely egykor elválasztott bennünket úti célunktól, egyszeriben összezsugorodott volna.
A távolságot valójában nem kilométerben érzékeljük. Abban az időben Bécs messzibbnek tűnt nekünk, mint ma Buenos Aires. A távolságot azoknak az akadályoknak a sokaságával mérjük, melyeket le kell küzdenünk ahhoz, hogy célunkhoz eljussunk. Vágyainkat egykor ismereteink korlátozottsága táplálta. Eleget tudtunk a külvilágról ahhoz, hogy érdeklődésünket felcsigázza, de nagyon keveset, hogy valós képet alkothassunk róla. Mára az egykori problémák nagy része elhárult, a légitársaságok jóvoltából a távoli kontinensek is a „szomszédba” költöztek. A kábeltévé hálózatok utazási csatornái és az internet a világ legeldugottabb részéről is annyi képet, filmet, napra kész információt szállít a lakásunkba, hogy ha alaposan tanulmányozzuk őket és egy kicsit megmozgatjuk a fantáziánkat, előbb-utóbb olyan érzésünk támad, mintha már jártunk volna ott, sőt, mintha napunk egy részét ott töltenénk. Néha álmodunk is erről és megdöbbentően hitelesnek érezzük.
Természetesen semmilyen fénykép, DVD, plazma tévé képernyője nem kelhet versenyre a valóságban átélt élménnyel, de a különbség sokkal kisebb, mint elsőre gondolnánk. Amikor teljes fizikai valónkban jelen vagyunk, három dimenzióban látjuk a világot és az összes többi érzékszervünkkel is megragadjuk. Ugyan mit nyújthat ehhez képest a két dimenziós kép, ahol a látványon túl csupán a hangokat tudjuk még korlátozott formában felfogni? Igen ám, de meddig tart a valóságos élmény? Mennyi időnk jut turistaként arra, hogy a páratlan látványt élvezzük? Legtöbbször egy óra sem, legjobb esetben néhány nap. Ugyanakkor a filmet, fényképet korlátlan ideig nézhetjük, számtalanszor elővehetjük. Az ilyen élmény intenzitása csekély töredéke a valóságosnak, ám a hozzá tartozó idő versenyképessé, a valóságos élménnyel összemérhetővé teszi.
Nem véletlen, hogy sokan úgy teszik teljessé utazási élményeiket, hogy az utazásból visszatérve még számtalanszor előveszik a fényképeket, megnézik a videó felvételeket, újraolvassák a naplófeljegyzéseket, már ha készítettek ilyeneket. Így orvosolják azt a hátrányt, hogy a valóságos élmény, bármennyire is intenzív, csak röpke pillanatokra jut a legtöbb turista osztályrészéül. Csak így éri meg annyi pénzt kiadni, annyit fáradozni, hogy a helyszínre eljussunk.
Nem kell persze mindenhová elutazni, hogy jól megismerjük a világot. A hasonló klímájú és kultúrájú országok közül elég egyet felkeresni, hogy a többit is hitelesen elképzelhessük, ha látunk egy filmfelvételt róla. Arról se feledkezzünk meg, hogy egy világ lényegének csupán töredékét teszi ki a felszín, mely utazásaink során megmutatkozik. A lényeg, ami mögötte rejtőzik, az csak sokkal szívósabb munkával tárulkozik fel. Ezt a munkát pedig nem annyira a helyszínen, hanem otthonunkban, vagy egy könyvtárban végezzük.
A ma emberét már egyre kevésbé ösztökéli utazásra a vágy, hogy számára idegen világot ismerjen meg, hiszen a technika „behozza” a lakásába az egész világot. Kiszakadni a hétköznapok egyhangúságából, kiszakadni a borongós őszi, hideg téli napok sorából és élvezni a trópusi napfényt és párás meleget, a látóhatárt beszűkítő nagyvárosi építményeket felcserélni a tenger, vagy a hegycsúcsok végtelenbe vesző horizontjával, ismeretlen ízeket kóstolni, új barátságokat kötni, egy induló kapcsolatot elmélyíteni, rég nem látott ismerősökkel újra együtt lenni, ezek képezik a legfőbb motivációját manapság egy utazásnak.
A huszonéves korosztály pedig már úgy kel útra, hogy nem csupán körülnézni akar, hanem hosszabb-rövidebb ideig munkát is vállal, tanulmányokat folytat és évekig távol van. Persze csupán fizikai valójában, hiszen a Skypon naponta többször is társaloghat otthon maradt szeretteivel. Hittük volna ezt akár negyven évvel is ezelőtt? Nagyon közel az idő, amikor az embereket újra a mi fiatalkorunkhoz teljesen hasonló utazási vágy keríti hatalmába. Csupán a célpont változik. Ők a világűr, egy másik égitest megismerésére indulnak útnak majd.

Gondolat a szeretetről

Szeretet nélkül nem lehet élni. Hányszor hallottuk ezt már, vagy mondtuk ki magunk is, hol szenvedélyesen, hol kétségbeesetten, hol nyugodt bölcsességgel, hol rezignáltan belenyugodva.
A szeretet éppen olyan fontos eleme életünknek, mint a víz, a levegő, a napfény, a termőföld. Ezért is csodálkozom, hogy a tudomány az utóbbiakról már szinte mindent felderített, ám erről a fontos dologról még jóformán semmit sem tudott megállapítani.
Pedig a szeretet ügyében súlyosak a gondok. Egyre több ember szenved a hiányától, másoknak meg túl sok jut belőle és ezt fojtogatónak érzik. Ha sikerülne a szeretetből mindenkinek elegendőt juttatni, egy csapásra megoldódna az emberiség minden nagy problémája.
Hatalmas jelentőségű dologról van tehát szó, mégsem hallottam még egyetlen kutatóintézetről, melynek kizárólagos kutatási tárgya a szeretet volna. Egyedül csak Baksa Soós Jánosnak, a Kex egykori legendás frontemberének, a ma Január Herceg nevet viselő képzőművésznek a szájából hallottam, hogy óriási feladat vár a szív mérnökeire, akik betanítják a szíveket, megtanítják az emberiséget szeretni és ezzel átmenteni az űrkorszakba. A mai kormányzatok azonban ügyet sem vetnek erre, inkább finanszírozzák új típusú fegyverek kifejlesztését, vagy még hatékonyabb védelmi rendszerek kutatását. Mi pedig tovább szenvedünk a szeretet hiányától.
Mentségére szóljon a modern tudományoknak, hogy a szeretet bármennyire is fontos számunkra, eléggé megfoghatatlan. Számtalan formában ölthet testet, de el is tud rejtőzni. Olykor a bolondját járatja velünk, felkínálkozik nekünk, de amint kinyúlunk érte, máris értéktelen salakká válik kezünkben. Máskor meg arra döbbenünk rá, hogy hosszú időn keresztül ott volt mellettünk, miközben mi lázasan kergettük valahol máshol, de hiába.
Bármilyen nehéz is a feladat, az ügy jelentősége megkívánja, hogy az emberiség legjobb elméi foglalkozzanak vele. Távol álljon tőlem, hogy magamat is közéjük soroljam, de bennem is kialakult egy feltevés, amelyet talán érdemes továbbgondolni és alaposabban megvizsgálni.
Nekem úgy tűnik, hogy minden élőlény számára a szükséges szeretet forrása benne, önmagában van. Csak úgy juthat szeretethez, hogy a bensőjében lévő „szeretet központ” energiát sugároz ki egy másik lényre, amely ennek hatására szeretethullámot bocsát ki az ellenkező irányba. Vagyis a bennünk lévő szeretetet csak úgy tudjuk a magunk számára "fogyaszthatóvá" tenni, ha másokkal kölcsönhatásba lépünk.
Legelőször is tehát a saját „szeretet központunkat” kell fejleszteni. Hogy ez mit jelent a gyakorlatban, ez lehetne a közös kutatómunka tárgya. Első ránézésre úgy tűnik, hogy először saját magunkat kell megtanulni szeretni, megtanulni elfogadni magunkat olyannak, amilyennek a Teremtő megalkotott és meglátni magunkban a valódi értékeket. Csak ezután remélhetjük, hogy a szeretet a fentebb említett módon áramlani kezd felénk.

Gondolatok a tehetségről

Alig akad olyan ember, aki még soha nem tépelődött azon, mihez is van neki tehetsége. Viszont nagyon sokan vagyunk, akik akár hosszas tépelődés után sem találtuk meg a kielégítő választ.
Nem az a probléma, hogy ne lennénk tisztában a fogalommal. Bár ha az utcán hirtelen mikrofont nyomnának az orrom alá azzal a kérdéssel, mit értek tehetség alatt, igen erős kísértést éreznék, hogy valami kifogást elhadarva odébb álljak.
Sokkal inkább érezzük, mit is jelent a tehetség, semmint világosan le tudnánk írni, mit is értünk ezen a fogalmon. Az életben csalhatatlanul felismerjük a tehetséget, amikor az valamilyen teljesítmény formájában szemünk elé kerül. De mi van azzal a tehetséggel, amely ott szunnyad mindnyájunkban, de még nem találta meg az utat, hogy a felszínre törjön?
Azt mondják, az igazi tehetség előbb, vagy utóbb világosan megmutatja magát. Ebben sem vagyok biztos. Például a kivételes zenei tehetség örökre rejtve marad abban, aki egész élete során nem került semmilyen közeli kapcsolatba valamilyen hangszerrel. Az irodalmi tehetség sem tud felszínre törni, ha hordozója írástudatlanként éli le életét. Persze ez csak szőrszálhasogatás.
Úgy gondolom, a bennünk rejlő tehetség egy kicsit olyan, mint a föld mélyében rejlő kőolaj. Bárhol a világon kutatunk utána, előbb-utóbb rábukkanunk. Csak éppen van, ahol néhány száz métert fúrva is már felszínre tör, máshol meg több tízezer méter mélyre kell lehatolni, hogy rátaláljunk. Aztán van, ahol egy nagy csomóban sűrűsödik, máshol sok-sok apró foltként szóródik szét a területen.
Vagyis mindnyájunkban ott szunnyad a tehetség, csak nem biztos, hogy rábukkanunk. Az sem ritka, hogy igen sok különféle tevékenységben mutatunk átlagot meghaladó adottságokat, de ezek sehol sem érik el azt a kritikus értéket, amely szükséges ahhoz a rendkívüli teljesítményhez, amelyet a közvélemény egyértelműen elismer, mint a tehetség megnyilvánulását.
Egyáltalán, jó az, ha felfedezzük magunkban a tehetséget? Micsoda ostoba kérdés! Ki ne élvezné, ha olyasmit csinálhat, amihez speciális adottságai vannak és így kiemelkedő eredményt érhet el? Már pedig én például kilenc éves koromtól tizenháromig éltem-haltam a fociért, pedig semmi tehetségem sem volt hozzá. Ugyanakkor lehetséges, hogy kifejezetten tehetséges voltam az íjászatban. Mégsem tudott volna senki rávenni, hogy a labdát felcseréljem a nyílvesszőre. Manapság szenvedélyesen teniszezek, pedig ahhoz sincs tehetségem, mégsem hagynám abba semmi másért. Nem vagyok hát abban biztos, hogy amihez tehetséget adott nekünk a sors, ahhoz kedvet is adott, hogy műveljük.
Vannak viszont tevékenységek, amelyeket annyira szeretünk, hogy még azt is elhitetjük magunkkal, hogy tehetségesek vagyunk benne és kiemelkedő teljesítményekről álmodunk, amelyek persze sosem következnek be. Ez néha tragédiához is vezethet. Mint ahogy az is, ha világosan megmutatkozik tehetségünk, de a körülményeink nem teszik lehetővé, hogy kibontakoztathassuk.
Az élet már csak ilyen. Néha bármit megadnánk, hogy rábukkanjunk valódi tehetségünk területére, máskor meg jobb lenne, ha soha ki nem derülne, miben is vagyunk messze átlagon felüliek. De van a tehetségnek még egy árnyoldala. Nem tart örökké. Néha hamarabb kimerül, mint az életünk. Kevés szörnyűbb állapot van, mint megérni az alkotóképesség kiszáradását, miközben életünknek még egy jókora darabja előttünk áll.
Talán jobb is, ha nem kutatunk alaposan magunkban a tehetség után. Inkább műveljük azt, amit szeretünk. Ha nincs is esélyünk kiemelkedő teljesítményre, arra egészen biztosan képesek vagyunk, hogy szorgalmas munkával mindig egy kicsit jobban csináljuk. Ne a kiemelkedő tehetségekhez, hanem korábbi önmagunkhoz mérjük a teljesítményt. Így nem marad el a sikerélmény. Néha meglepően messzire el lehet jutni ilyen módon is. Bizonyára azért is, mert amit szeretünk csinálni, ahhoz egészen biztosan van egy kis képességünk is. Nem sok, talán még az átlagnál is kevesebb, de annyi mindenképpen, hogy kitartó, céltudatos munkával, odaadással tisztességes eredményt hozzon.

Érték(?)rend(?)

Néhány hét és összeomlik egy rendszer, amiről azt hittük, örökké tart. Mubarak eltűnt a történelem süllyesztőjében, mert százezer ember úgy döntött, hogy addig nem hagyja el Kairó központját, amíg ő nem távozik a hatalomból. Tuniszban is elkergette a nép az elnököt, tüntetnek Iránban, Bahreinben, Algériában.
Mi jöhet még? Vajon az európai demokráciákat nem fenyegeti hasonló felfordulás?
Rejtély számomra, miként is működik valójában egy társadalom. Látszólag minden világos. A kormány irányít, a hatalmi ágak végrehajtanak, a nép pedig engedelmeskedik.
Közelebbről nézve viszont azt látom, hogy a társadalmat alkotó egyedek mind a saját fejük után mennek. A kormány gyakran csak úgy hiszi, hogy irányít, a hatalmi szervek pedig saját korlátaiknál fogva nem tudnak közvetlenül hatni az állam minden polgárára.
Akkor hát mitől függ, merre halad a társadalom? Nyilván az őt alkotó egyedek mozgásától. Ennek a sok millió, egymásba ütköző, egymást vonzó, vagy éppen taszító mozgásnak az eredője adja ki a társadalmi haladás irányát. Ebben a hol törvényszerűen, hol kiszámíthatatlanul viselkedő halmazban könnyen elképzelhető, hogy a sok elemi mozgás eredője nulla lesz.
Adódik hát az izgalmas kérdés, mi mozgatja az egyéneket? Nyilván a személyes érdekeik. Ezek sokfélék lehetnek, de mégsem annyira, hogy egy-egy adott érdekfajtához ne tudnánk nagyon sok egyedet hozzákapcsolni. Feltételezhető, hogy az azonos érdekeltségűek valamilyen szövetséget alkotnak. Egyéne válogatja, mennyire tudatosul benne saját érdeke és azt mennyire hatásosan képes ebben a társadalomnak nevezett, nyüzsgő, zsúfolt, számára sokszor áttekinthetetlen térben érvényesíteni.
Tovább komplikálja a helyzetet, hogy egyetlen személy is egyszerre többféle érdeket követ. Nem is tudom, honnan veszik a bátorságot egyesek, hogy vállalkozni mernek egy ilyen bonyolult képződmény irányítására. Valódi irányítás, mint ahogyan például egy jól megkonstruált autót irányítunk, az emberi társadalom esetében véleményem szerint szóba sem jöhet. Legalábbis addig nem, ameddig a társadalmat a homo sapiensnek nevezett egyedek alkotják. Természetesen a kormánypozícióban tartózkodó egyén sokkal nagyobb mértékben járul hozzá ahhoz bizonyos eredőhöz, de különösen egy demokráciában, ez a rész semmiképpen sem nevezhető meghatározónak.
Nem alaptalan hát, ha a híreket olvasva elfog bennünket néha a szorongás. Ilyenkor felsóhajtunk és arra gondolunk, milyen szép is lenne, ha a társadalom minden tagja törekedne rá, hogy egy olyan világos értékrendet alakítson ki, amelynek érvényesítése megoldható anélkül, hogy mások alapvető érdekeit sértené. Olyan olajozottan működne a társadalom, mint egy korszerű autó.
Előttem már megszámlálhatatlanul sokan eljutottak gondolataikban eddig a pontig és sokan nem is álltak itt meg, hanem kidolgozták azt a bizonyos üdvözítőnek vélt értékrendet, amelyet széles körben sikerrel el is terjesztettek.
Így jöttek létre a nagy világvallások, amelyek hatalmas lendületet adtak az emberi társadalom fejlődésének. Sajnos a fejlődés annyi új problémát és kihívást generált, amelyekre ezek a hagyományos értékrendek már nem tudták a választ. Módosítani kellett őket és közben egy sereg új vallás is született.
Elvben minden vallás ugyanazt a célt kívánja szolgálni, harmóniát teremteni az emberi közösségben. Mivel ezt más és más módon képzelik el, így az egyes vallások elkötelezett hívei időnként dühödten támadnak a más vallást követőkre, tovább fokozva az emberi társadalom működési zavarait.
Nehéz eldönteni, hogy az egyes vallások által képviselt értékrendben van a hiba, vagy inkább az a gond, hogy az emberek nem hajlandók magukévá tenni. A modern korban rohamosan terjed a legújabb vallás, vagyis a vallástalanság, más szóval az ateizmus. Ám e gyűjtőfogalom is számos értékrendet takar, gondoljunk csak polgári, liberális, baloldali és hasonló értékrendekre. Még egy érett felnőtt számára is nehéz ennyiféle modell közül választani.
De mi történik a fiatal korosztályokkal? Nekik ki gondoskodik értékrendről? Az iskola, a család, a baráti környezet, a média? Nekem úgy tűnik, hogy mindegyik és egyik sem. Generációk nőnek fel világos értékrend nélkül. Csoda hát, ha viselkedésük kiszámíthatatlan? A társadalom egyre irányíthatatlanabbá válik és egy teljesen bizonytalan jövő felé sodródunk. Ha igaz, hogy létezik reinkarnáció, akkor még a hozzám hasonló öregeknek is van bőven félnivalójuk.