Szellem és(vagy) lélek?

A napokban forgattam egy nagyon szép kiállítású, ám tartalmában meglehetősen középszerű könyvet a világ legnagyobb vallásairól. Arra mindenképpen jó volt, hogy ismét felszínre hozza bennem a már oly sokszor nyugtalanító kérdést. Miért olyan fontos a vallás sok embernek és miért teljesen közömbös oly sok másiknak? A vallásban félelmetes mozgósító erő lakozik. Elég csak felnézni a pompás katedrálisokra, vagy szembesülni egyes hívők fanatizmusával. Ésszel felfogni a vallás hatásmechanizmusát éppen úgy képtelenség, mint minden kétséget kizáróan bebizonyítani Isten létezését. A vallást az emberek elsősorban az érzékeik segítségével fogadják be. A hit forrása nem a gondolkodó agy, hanem az ész számára megismerhetetlen ösztönvilág, melynek helyét ki sem lehet jelölni az emberi szervezetben, bár szívesen gondoljuk azt, hogy a szív környékén található. Nem az értelmünk segítségével teszünk szert hitre, hanem a hit befolyásolja gondolkodásunkat. A bonyolult vallási ideológiák az értelem szülöttei, de ez az értelem erős érzelmi befolyás alatt áll. A vallás fő ereje a tömegekre gyakorolt hatásában rejlik. A tömegek pedig semmit sem tudnak kezdeni a zavaros, bonyolult ideológiákkal. A vallás a szívükön keresztül hatol beléjük. Tulajdonképpen szerencsésnek mondható az, aki bensőséges kapcsolatban áll valamilyen vallással és ilyen módon nem csak testét és szellemét, hanem a lelkét is ápolni tudja. Ép testben ép lélek, mondja a közmondás. De ugyanezt jelenti e, ha azt mondom, hogy ép testben ép szellem? Szellem és lélek, ez ugyanaz, vagy két teljesen elkülönülő dolog? Igazi, filozófusoknak való kérdés. Jó néhány híres filozófus munkásságába beleártottam már magam, de a kérdés magabiztos megválaszolásához nem kaptam tőlük egyértelmű segítséget. A filozofálás vajon nem hat a lélekre? Rengeteget foglalkozik a lélek fogalmával, de megragadni nemigen tudja, hatni pedig még kevésbé tud rá, legalábbis nekem úgy tűnik. Persze az is lehet, hogy ha mélyebben merülök el a filozófia világirodalmában, ez a foglalatosság idővel egyfajta spirituális élménnyé válik számomra, olyasfajta élménnyé, mint amelyet a hívő érez egy lelkigyakorlat során. Akikben túlteng a racionális gondolkodás készsége és ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy az élet minden jelenségére ésszerű, logikus magyarázatot találjanak, azoknál előfordulhat, hogy annyira elnyomják érzéseiket, hogy képtelenné válnak a vallási rítusok befogadására és így megfosztják magukat sok szép és felemelő lelki élménytől. Vajon a gondolkodás, a szüntelen töprengés, a nyomában születő felismerések kárpótolni tudják az embert ezekért a veszteségekért? Félek tőle, hogy nem. Most kezdem érezni hiányát a rendszeres lélekápolásnak, valamilyen közösségben megélt spirituális élménynek, amely valamikor tíz éves korom táján abbamaradt és soha többé nem újult fel. De miért maradt abba? Nem igaz, hogy a kommunisták miatt. Nyugodtan járhattam volna tovább is templomba, ahogyan mások tették és ebből semmi súlyosabb hátrányuk nem származott. Azért maradtam el, mert nem hatott rám a szertartás. Nem ragadott meg érzelmileg, nem tudott eljutni a szívemhez. Nem hinném, hogy csak bennem volt a hiba. Azóta több generáció is felnőtt, köztük az én gyermekeim is, akik semmiféle közösségben végzett lelki nevelésben nem részesültek. Úgy vélem, a mai világban a különböző vallások legfőbb vonzereje az egyén számára a közösséghez tartozás élménye. Miközben a fogyasztói társadalom arra ösztönzi az egyént, hogy kitűnjön, elkülönüljön, versengjen, megkülönböztesse magát másoktól, addig a bennünk gyökerezett ősi ösztönök az emberi közösség melege utáni vágyakozást táplálják. A számítógépek által létrehozott virtuális világ főleg a fiatalabb generációknál teljesen háttérbe szorítja a valós emberi kapcsolatokat. Vajon merre haladunk? Az emberek valódi közösségét lassan felváltja a virtuális világban élők sajátos közössége? Vagy bekövetkezik egy robbanás és visszafordulunk a múltba, reneszánszát éli a vallás, a családi hagyományok? Esetleg a kétfajta világ békésen létezni fog egymás mellett és még átjárásra is nyílik lehetőség közöttük? Én ebben az utóbbi változatban reménykedek.

Tényleg becsapják a nyugdíjasokat(is)!

Nem szívesen írok itt aktualitásokról, de a jelenség, amelyre felfigyeltem, nagyon csípi a szemem. Nem tudhatom, hogy olvasóim között pontosan milyen arányban vannak reprezentálva a nyugdíjasok, de aki még nem az, az se felejtkezzen meg róla, hogy egyszer ő is eljut ebbe az állapotba. A jelenlegi rendelkezés szerint a nyugdíjakat a mindenkori infláció mértékével kell emelni, hogy vásárlóerejét az évek hosszú során át megtartsa. Korábban ugyan törvény rendelkezett arról, hogy az infláción felül is emelni kell a nyugdíjakat, ha az országos átlagkereset az inflációnál nagyobb mértékben nő. Ez sok aktív munkavállalónak nem tetszett. Arra hivatkoztak, hogy amikor az átlagkereset növekedésének mértéke még az inflációt sem éri el, a nyugdíjasok akkor is megkapják az infláció mértékének megfelelő növekedést. A válság azonban a 13. havi nyugdíjjal együtt ezt a fajta nyugdíjnövekményt is elsöpörte, maradt tehát az infláció mértékével egyező növelés. A gyakorlat az, hogy a kormány elkészíti a következő évi költségvetést, melyben szerepel az infláció mértéke is. Ennek megfelelően emelik a következő év január elsejétől a nyugdíjakat. Senki nem lepődik meg azon, hogy a tervezett infláció a legritkább esetben egyezik meg a tényleges inflációval. Ezért minden év végén, egész pontosan novemberben a nyugdíjasok illetményét korrigálják a tényleges infláció és a tervezet közti különbséggel. Arra még nem volt példa, hogy a tényleges infláció alacsonyabb lett volna a tervezettnél. Józan ésszel úgy gondolnánk, hogy a következő évi nyugdíj megállapításakor a már a tényleges infláció mértékével számolt nyugdíjat emelik meg a következő évre tervezett infláció mértékével. Egyszerű példával élve: 100.000 forint nyugdíjat 2010. január 1-én 4,1 százalékkal emelték a tárgyévre tervezett infláció alapján. 104.100 forintot kapott minden hónapban a nyugdíjas. 2010. novemberében a kormány megállapította, hogy az éves infláció 4,7 százalék lesz. Ezért a nyugdíjas havi 0,6 százalék kiegészítést, vagyis 12 x 600 = 7.200 forintot kapott és a 2010. évre a törvény szerint ténylegesen járó nyugdíja 104.100 forint helyett valójában 104.700 forint lett havonta és ezt kéne 2011. január 1-től a tervben szereplő 3,1 százalékkal emelni, vagyis a nyugdíja 2011. január 1-től 104.700 x 1,031 = 107.946 forint lenne. Mégsem fog ennyit kapni. Az érvényes gyakorlat szerint ugyanis 104.100 x 1,031 = 107.327 forint lesz az új nyugdíja. Van aki erre legyint egyet. Ugyan mit számít az a havi 619 forint! Látszólag nem sokat. De 12 x 619 az már 7428, ami azért már nem semmi. És most jön a lényeg! Mindnyájan joggal reméljük, hogy legalább tizenöt évig folyósítanak nekünk nyugdíjat. Márpedig 15 x 7428 = 111.420 forint! De a kormányzat ezt a kis trükkjét nem csak egyszer, hanem minden évben eljátssza. 2011-re 3,1 százalék inflációt terveznek az idei 4,7 százalék után. Jelentős összegben lennék hajlandó fogadni, hogy a 2011-es infláció legalább 3,9 százalék lesz. Ez a példában szereplő nyugdíjasunkat további, több mint százezerrel fogja megrövidíteni. Tizenöt év után már a milliót is meghaladja az összeg, amelyet ez a kis kormányzati trükk kiemel a zsebéből. Abban gondolom velem együtt más sem hisz, hogy véletlen csupán, hogy a kormány mindig jóval alacsonyabb inflációt tervez, mint amilyen a valóságban adódik. Ami meglep, hogy eddig még nem találkoztam a médiában tiltakozással, pedig ennél sokkal kisebb sérelmek, sőt csupán vélt sérelmek is hatalmas felzúdulást tudnak gerjeszteni. Azon is csodálkozom, hogy a 2008. január 1-től nyugdíjba vonulók milyen könnyen tudomásul vették, hogy a korábban éveken át folyósított és a válság alatt úgymond csak „ideiglenesen” visszatartott 13. havi nyugdíjat tőlük kétszeresen is elvették és életük végéig csupán 11 havi nyugdíjat fognak kapni. 2006-tól ugyanis már a kormány is belátta, hogy a 13. havi nyugdíjnak hosszú távon nincs fedezete, valamit tenni kell. Visszavonása politikai öngyilkosság lett volna. Egy ügyes trükkel viszont elérték, hogy a 2008. január 1-től nyugdíjba vonulók valójában már ne kapjanak 13. havi nyugdíjat, jól lehet, papíron ők is megkapják. Hogyan lehetséges ez? Hát úgy, hogy csöndben megváltoztatták a nyugdíj kiszámításának addig is rendkívül bonyolult módját. Igazán nem kellett aggódniuk, hogy a változtatás komoly társadalmi ellenállást vált ki. Száz nyugdíjba vonuló közül alig akad egy, aki pontosan tisztában van vele, hogyan számolták ki a nyugdíját. A korábbival ellentétben beszámítják a nyugdíj- és a munkavállalói járulékot is, ami a kiszámolt nyugdíjat azonnal 12 - 17 százalékkal csökkenti. Ugyanakkor kicsit többet számítanak be a korábbi évek keresetéből és a magasabb sávokat sújtó levonások mértékét is csökkentik. A sajtóban úgy tálalták az egészet, hogy egyfelől csökkentik, más oldalról növelik a számított nyugdíjat, de az új módszer szakszerűbb, jobban megfelel a modern szakmai követelményeknek. Valójában minden új nyugdíjas, korábbi keresetétől függően 8-13 százalékkal kisebb nyugdíjat kapott, mintha mondjuk egy nappal korábban, 2007. december 31-én ment volna nyugdíjba. Vagyis legalább az új nyugdíjasok körében sikerült szép csöndben kiirtani a 13. havi juttatást. Aztán jött a válság és 2009-ben a nyugdíjasok fegyelmezetten tudomásul vették, hogy a 13. havi nyugdíjat többé nem kapják. Azok is, akik frissen mentek nyugdíjba és valójában már a 12. havit sem kapják meg. És nem csak idén, vagy jövőre, hanem életük egész hátralevő részében! Lehet, hogy helytelenül teszem, hogy mindezt leírom? Hiszen amiről nem tudunk, az nem foglalkoztat bennünket. Legyen bármilyen pofátlan, vagy méltánytalan, nem izgat fel, nem fáj. Meg egyébként is, mit tehet egy kis nyugdíjas a kormány, a hatalom urai ellen? Főleg akkor, amikor a kormány az aktív munkavállalókat könnyedén a nyugdíjasok ellen hangolhatja. Mégis közzéteszem. A nyugdíjasok egyre növekvő számuk és a fiataloknál erősebb közéleti érdeklődésük alapján komoly politikai erőt képviselnek. Egyetlen kormány sem nélkülözheti a nyugdíjasok többségének szavazatát. Az aktív munkavállalóknak pedig nem szabad elfelejtenie, hogy ők is nyugdíjasok lesznek előbb, vagy utóbb és amit kapni fognak, az nagyrészt már most eldől.