Boldog vagyok e és ha igen, miért nem?

Több mint háromezer méter magasban, az Andok egyik fennsíkján, Cuzco-tól 80 kilométerre egy kis falu indián lakosai a meredek hegyoldalban kialakított medencékben fogják fel egy forrás sós vízét. A nap a vizet elpárologtatja és a visszamaradt sót összegyűjtik. Pontosan úgy csinálnak mindent, mint ötszáz évvel ezelőtt. Asszonyok, kicsi gyerekek is részt vesznek a munkában, amely gyötrelmesen fárasztó és a fizetség, amit az állami szövetkezettől kapnak, nyomorúságos. Az ötvennégy éves asszony, aki már öt éves kora óta végzi ezt a munkát, mégis azt nyilatkozza a riporternek, hogy ő boldog ember. Egyszerű arcának nyugodt, tiszta vonásai azt sugallják, hogy az igazat mondja.
Kényelmesen elterülve a díványon, a kellemesen fűtött szoba melegében nézem a kitűnő dokumentumfilmet és arra gondolok, hogy vajon én is ilyen természetességgel állíthatom, hogy boldog vagyok, mint ez a perui indián asszony?
Első pillantásra a kérdés szinte ostobának tűnik. Már hogyne volnék sokkal boldogabb, hiszen jó sorsom mentesít mindenfajta nehéz testi munkától, kényelmes lakásom, jó autóm megvéd a tűző naptól, jeges széltől, zuhogó esőtől, fagyos hidegtől. Az éhezést is csak hírből ismerem.
Ám hiába győzködöm magam, valami mégis kétkedésre indít. Már a puszta kérdésfelvetés, boldog vagyok e, vagy sem, azt jelzi, hogy valami nem stimmel. Aki valóban boldog, az nincs is ennek tudatában. Csak később, a nehéz időkben ébred rá. A tudat csak akkor foglalkozik a boldogság kérdésével, mikor annak hiánya jelentkezik.
De hogyan lenne képes megragadni egy ilyen tisztán érzelmi kategóriát? Mi a boldogság? Ezerféle módon leírható, nagy költők sorait idézhetjük oldalakon át. Néha egy gyönyörű palota is kevés hozzá, máskor egyetlen mosoly, egy lágy érintés, vagy egy hang a telefonban is elég ahhoz, hogy a boldogság állapotába jussunk. Ha megpróbáljuk e sokféleséget megtisztítani minden egyeditől, hogy eljussunk a lényeghez, ami közös bennük, akkor a végén nem marad semmi. A fogalom kicsúszik a kezünkből, elillan.
Pedig a boldogság elérése a leghőbb vágyunk, ez minden cselekedetünk végső mozgatórugója. Ösztöneink persze segítenek, megsúgják nekünk, hol keressük. Sajnos az így szerzett boldogság nem bizonyul tartósnak és néha túl nagy árat kell fizetni érte. Ráadásul egy fejlett társadalomban nem követhetjük szabadon az ösztöneinket, hanem alá kell őket rendelni a társadalmi együttélés szabályainak, a közerkölcsöknek.
A társadalomnak is érdeke, hogy tagjai boldogok legyenek, ezért igyekszik mintát Nkínálni, hogyan jussunk el a boldogság állapotába. A középkori Európában például arra ösztönözték az embereket, hogy az isteni bűnbocsánatban, az üdvözülésben keressék a végső boldogság állapotát, oda pedig úgy juthatnak el, ha jó keresztény módjára élnek.
A természettudományok fejlődése aztán egyre jobban háttérbe szorította Istent és a boldogságra egészen más recepteket kínált. Ezek között van olyan, amely azt hirdeti, hogy kövesd mindenben a bölcs vezető útmutatásait, rendeld magad feltétel nélkül a párt szabályai alá és akkor boldog leszel az életben. Mások arra ösztönöznek, hogy ne törődj senkivel, csak saját magaddal, ne fogadj el semmit kétkedés nélkül, lépj át a hagyományokon, csak előre nézz, valósítsd meg korlátlanul önmagad. Van olyan minta is, mely azt tanítja, hogy az életben mindennek pénzben kifejezhető ára van, a boldogulás útja pedig a meggazdagodáson keresztül vezet. Boldog, aki nagy választékból korlátlanul fogyaszthat. Ugyanakkor továbbra is szerepel a kínálatban Isten követése.
Melyik mintát válasszuk? Aki diktatúrában él, annak nincs igazán választási lehetősége. Ha erőszakot tud tenni józan eszén és valóban hinni tud a bölcs vezérben és a pártban, akkor boldog is lehet. A józan ész azonban makacs jószág és ezt a történelem is igazolja. A viszonylagos demokráciákban már rendelkezünk akkora szabadsággal, hogy választhassunk a boldogulás lehetséges útjai között.
Néha éppen ez a legnagyobb probléma. Egyszerűen nem tudjuk, melyiket válasszuk? A meggazdagodás útja nagyon egyszerűnek és világosnak tűnik, de mi van akkor, ha olyan körülmények közé születünk, hogy erre semmi esélyünk sincs? És mit tegyenek azok, akik elindultak ezen az úton, jócskán meg is gazdagodtak, ám a remélt boldogság csak nagyon rövid ideig tartott, vagy teljesen elmaradt? Az önmegvalósítás útján sem biztos a siker.
Vannak szerencsés alkatok, akikben ilyen kérdések fel sem merülnek. Rábízzák magukat ösztöneikre és közösségük szokásaira és boldogan élnek anélkül, hogy ennek tudatában lennének. Ilyennek képzelem az Amazonas őserdeinek mélyén, vagy Új-Guinea hegyei közt élő kis közösségek tagjait.
Mi, a civilizált nagyvárosok lakói azonban kénytelenek vagyunk szembesülni a problémával. Mindenki számára jó válasz nincs a kérdésekre, kinek-kinek magának kell megtalálnia a helyes utat. Amiben bizonyos vagyok, csak olyan utat érdemes választani, amelyben erősen hiszünk. Ha ilyet nem találunk, akkor bízzuk magunkat az ösztöneinkre.

A legjobb üzlet

– Nem tudtok véletlenül egy jó üzletet? – Hányszor hangzott már el ez a kérdés társaságban, munkahelyen, családi étkező asztal mellett. A válasz legtöbbször vállvonogatás, vagy olyan szarkasztikus megnyilvánulások, mint például az, hogy ha tényleg tudnék ilyet, bolond lennék elárulni, inkább megcsinálnám magam. Néha azért felröppennek ötletek, mint részvény, vagy ingatlanspekuláció. Sajnos sok tőke kell hozzájuk és a kockázat sem lebecsülendő.
Ma reggel rátévedt a tekintetem a feleségem éjjeli szekrényén heverő tubusra. Tartalma krém, amely segíti a véraláfutások felszívódását. Mintha egy fénygránát robbant volna elmémben, egyszeriben napnál is világosabbá vált számomra, mi a legjobb üzlet.
A legjobb üzlet az egészség ígérete. Nem a gyógyítás, mert az nagyon költséges. Sokkal kisebb befektetéssel is több profit érhető el, ha csupán elhiteted a sérülttel, vagy a beteggel, hogy a felkínált termék használata jelentősen elősegíti a gyógyulást és megszünteti a fájdalmakat.
A média csak úgy hemzseg az ilyen jótékony hatást ígérő szerek reklámjaitól. Nem létezik olyan alattomos kis fájdalom, vagy fizikai kellemetlenség, amelyre ezek a reklámok ne kínálnának gyors és kényelmes megoldást. Már attól meghatódunk, hogy gondoltak ránk és együtt éreznek velünk, mikor nem tudunk pisilni, vagy kegyetlen fájdalom hasogat a derekunkban, tüsszögési rohamoktól szenvedünk, viszket mindenhol és hasonlók.
De nem csupán fájdalmunkban osztoznak, mindjárt kínálják a megoldást is. Csak sétálj el a legközelebbi gyógyszertárba és vény nélkül veheted meg a szert, mely hamarosan megszabadít ezektől a megalázó, mindennapi szenvedésektől. Az ára is megfizethető. Mit számít 1500, vagy 2100 forint, ha végre megszabadulhatok ezektől a kínoktól.
Aztán megvásároljuk a szert, gondosan tanulmányozzuk a mellékelt ismertetőt, megnézzük az összetételt, amelyből nem értünk egy kukkot sem, vagy éppen megnyugtat bennünket, hogy különleges növényi kivonatot tartalmaz. A természetes hatóanyag az biztos nagyon jó. Leginkább az érdekel bennünket, hogyan kell alkalmazni. Pontosan betartjuk az előírásokat, napi háromszor, szigorúan az előírt időben bevesszük az öt szem tablettát, vagy vékonyan bekenjük a sérült felületet. A tabletta nem keserű, könnyű lenyelni, a kenőcsnek kellemes az illata és nem bántja a bőrt.
Állapotunk pedig lassan javul. A véraláfutás tényleg kezd felszívódni, az allergiás tünetek is mintha enyhülnének, még a pisilés is egy kicsit könnyebben megy. Bizalommal ajánljuk hát a szert ismerőseinknek is és ha egy év múlva ismét elővesznek a kínok, újra csak alkalmazzuk őket, míg egy reklám hatására át nem váltunk egy még hatásosabb, korszerűbb készítményre.
Vajon miféle meggyőző bizonyítékok támasztják alá a szer gyógyító hatását? Hogy a reklám elején fájdalomtól eltorzult arcú személy vonásai a reklám végére kisimulnak és arcára a földöntúli boldogság ül ki? Hogy Gizike, nagy nehezen leküzdve szemérmességét bizalmasan megosztja velünk, mennyit szenvedett és már le is mondott róla, hogy valaha boldog legyen ebben az életben, de aztán egy ismerőse ajánlotta neki ezt a szert és azóta mintha kicserélték volna?
Ennyire nem lehetünk naivak! Az is el kéne, hogy gondolkodtasson bennünket, hogy a terméken is ott áll, gyógyszernek nem minősül, meg minden reklám végén elhadarják, hogy a mellékhatásokat illetően forduljunk orvosunkhoz, vagy gyógyszerészünkhöz. A szakirodalomra való hivatkozás sem túl meggyőző. Vagyis semmiféle biztosítékot nem kapunk arra, hogy a szer valóban hatásos.
Mindössze abban lehetünk biztosak, hogy káros anyagot sem tartalmaznak. De miért is kéne ezeknek a szereknek valóban a kívánt bajt gyógyító hatóanyagokat tartalmaznia? Az ilyen hatóanyagok előállítása és gyógyszerként engedélyeztetése nem csak nagyon költséges, hanem szedésük komoly mellékkövetkezményekkel is járhat. Csak szigorú orvosi ellenőrzés mellett alkalmazhatók. Éppen ezért csak nagyon súlyos eseteknél írják fel.
Az életünket mérgező mindennapi nyavalyákkal együtt lehet élni, inkább csak kellemetlenek, mint fájdalmasak, de eléggé zavarnak bennünket ahhoz, hogy úgy érezzük, érdemes mindent megpróbálni, ami kiutat kínál a nyomorúságból. És ezek a szerek pont ezt ígérik. Olcsón előállíthatóak, nem tartalmaznak semmi ártalmasat, talán tényleg van is egy szerény fájdalomcsillapító, nyugtató hatásuk.
Legfőbb gyógyító hatásuk abban áll, hogy fogyasztásukkal hisszük, hogy elősegítettük gyógyulásunkat és ez a hit pozitív energiákat ad át az immunrendszerünknek, amely valójában gondoskodik a gyógyulásunkról. Igazságtalan lenne hát kijelenteni, hogy ezek az oly sokat reklámozott gyógyhatású készítmények puszta szélhámosságok. Ha azok volnának, már régen eltűntek volna a patikák polcairól. Valóban gyógyítanak, csak nem azon a módon, ahogy a legtöbben gondolják. Nehéz volna jobb üzletet elképzelni, hiszen alig akad köztünk valaki, akinek semmilyen olyan nyavalyája sincs, amitől szívesen megszabadulna, vagyis a kereslet hosszú távra biztosított.