Gondolatok a filozófiáról

A cím azt sugallja, hogy itt most valami nagyon elvont, a hétköznapok világától távol eső témáról lesz szó. A filozófusok úgy élnek bennünk, mint afféle csudabogarak, tiszteletre méltóak, de nem egészen normálisak, ami nem is csoda, hiszen mai világunkban ugyan mire megyünk a filozófiával? Azt jól tudjuk, mit köszönhetünk a matematikának, kémiának, fizikának, csillagászatnak, orvostudománynak. Azt is tapasztaljuk, hogy a jog, a közgazdaság, a pszichológia, a szociológia tudományának művelői is biztos egzisztenciával számolhatnak korunkban. De mire megy ma az ember a filozófiával?
A legtöbb szülő igen csak kétségbe esne, ha gyermeke azzal az eltökélt szándékkal állna elé, hogy a filozófiát választja élethivatásának. Mindent bevetne, hogy lebeszélje róla. Mindezek dacára mégis akadnak szép számmal, akik nem tudják megóvni magukat a filozófia csábításától és egy életre rabjává válnak. Miben rejlik hát a filozófiának ez a különös vonzereje?
Nem szabad elfelejteni, hogy a letűnt történelmi korokban, amikor a természettudományok még gyermekcipőben jártak, a filozófia számított a tudományok legmagasabb fokának. A legnagyobb filozófusoknak helye volt az uralkodók asztalánál, az arisztokrácia tagjai egymással versengtek kegyeikért. A filozófusok azokban az időkben praktikus kérdésekre is kínáltak megoldást. Milyen erkölcsi értékrend szerint éljünk, milyen legyen az ideális állam, mire tanít bennünket a történelem. Mára a filozófia rangja jócskán megkopott, sokak szemében idejét múlt, nevetséges dologgá vált. Mai vonzerejét tehát aligha tulajdoníthatjuk a dicső múltból még megmaradt csillogásának.
Máshol kell keresni a választ, még pedig a filozófia tárgyában. Bármennyit is fejlődtek a természettudományok és a rájuk épülő alkalmazott tudományok, bármennyivel is magabiztosabban mozgunk ma a világban, mint egykor például a középkor embere, még mindig sokan vagyunk, akiket időnként elfog a kétely, mit is kezdjünk életünkkel, van e az életünknek valamilyen rendeltetése, mit tegyünk, hogy jobban érezzük magunkat ebben a világban, hogyan viszonyuljunk a halálhoz, ugyanakkor a vallási felekezetek dogmáinak egyike sem kínál számunkra elfogadható választ. Ekkor fordulunk a filozófia felé.
Lelkesedésünk azonban hamar alábbhagy. A hivatásos filozófusok nem az átlagemberhez szólnak. Nyelvezetük zsúfolva van latin, görög kifejezésekkel, továbbá saját maguk által gyártott fogalmakkal, amelyek jelentését, csak a beavatottak egy szűk köre ismeri.
A hivatásos filozófia világába bemerészkedő laikus arra is hamar rájön, hogy elismert filozófusok ugyanarra az alapvető kérdésre egészen más választ adnak, vagyis nem léteznek a filozófiában olyan, mindenki által elfogadott igazságok, mint a természettudományokban. A filozófusok társadalma táborokra szakad, vannak kantiánusok, akik Kantra esküsznek, ahogy vannak hegeliánusok, sőt vannak újkantiánusok is. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a filozófia területe oly nehezen körülhatárolható és annyira általános, hogy az elméletek tökéletes bizonyítása nem lehetséges. Hogyan bizonyíthatnánk például mindenki számára kétséget kizárólag, hogy Isten létezik? Vagyis a filozófiában mindenki szabadon eldöntheti, elfogadja e Kant, Hegel, vagy éppen Heidegger nézeteinek igazát, vagy sem.
Feltéve persze, hogy képesek vagyunk felfogni valamennyire az értelmüket, ami Hegel esetében gyakorta szinte lehetetlen. Elolvassuk egyszer, kétszer, háromszor, de még mindig nem világos. Továbblépünk, hát ha később megvilágosodik, mert a filozófusokra az is jellemző, hogy egyetlen problémát több száz oldalon át képesek boncolgatni, mindig más és más nézőpontból közelítve felé, vagy pedig ugyanazt ismételgetik, de mindig más megfogalmazásban. Néha sikerrel is járunk, főképp Kantnál, de Hegel sokkal keményebb dió. Egy alkalommal azzal szórakoztattam a nálunk összejött baráti társaságot, hogy találomra olvastam fel részleteket Hegel „A Logika tudománya” című művéből. Könnyesre nevették magukat. Önmagában minden szónak volt értelme, de együtt semmi.
Az ember tehát egy idő után feladja, a vaskos kötet elárvultan porosodik a polcon, vagy olvasatlanul kerül vissza a könyvtárba. Közben azonban valami furcsa történik. Azon kapjuk magunkat, hogy filozofálunk és gondolkodásunkba alattomosan beépültek az olvasottak. Megfertőződtünk a filozófia klasszikusaitól! Aztán felfedezünk olyan szerzőket, mint Heller Ágnes, aki nagy tekintélynek örvend a filozófus társadalomban, de nem átall olyan műveket is közreadni, melyek a filozófiáról szólnak, de nem a filozófusoknak.
Ettől annyira felbátorodunk, hogy elmélkedéseinket le is írjuk és másokkal is megosztjuk. Igaz, hogy ezekről egy profi rögtön megállapítja, hogy óriási közhelyek, vagy fölényesen bebizonyítja, hogy az érvelés ezer sebből vérzik. Viszont az amatőr filozófusnak van egy hatalmas előnye. Az átlagember nyelvén beszél, amit leír, azt a nagy többség megérti. Vagyis sokkal több embert tud megszólítani.
Ami pedig elméletének megalapozottságát, érvényességét illeti? Benne van egy élet tapasztalata és ez nem lebecsülendő. Szakmailag ugyan nyers és kiforratlan, de miután a filozófiában nem léteznek abszolút igazságok, mindenki azt fogadja el igaznak, amiben hinni tud. Van tehát létjogosultsága az amatőr filozofálgatásnak is

Gondolatok a munkáról Folytatás

Úgy éreztem, érdemes volna tovább gondolni a munkával kapcsolatos fejtegetést. Azok a közgazdászok, akiknek jelentős a befolyása a döntéshozó politikusokra, hallani sem akarnak arról, hogy a társadalmi értelemben vett munkát minden munkaképes korúnak állampolgári jog alapján biztosítani kell. Helyette azt hajtogatják, hogy fokozni kell a versenyképességet, mert anélkül nem lehetséges további gazdasági növekedés. Viszont ha sikerül, akkor az magától megoldja a munkanélküliség problémáját is. A növekedés megőrzi a meglévő munkahelyeket és még újakat is teremt, akinek meg így sem jut munka, arról az állam gondoskodni tud, mert a versenyképes, növekvő gazdaságban nem gond a költségvetést egyensúlyban tartani, bőségesen folyik be pénz az államkasszába a forgalmi- és nyereségadókból.
A fő cél tehát a szüntelen növekedés. Azzal mintha nem sokat törődnének, hogy a versenyképesség fokozása végső soron egyet jelent az automatizáció terjedésével, ami ugyan kétségtelenül generál új munkahelyeket a kutatásban és fejlesztésben, de lehet, hogy e számnak többszörösét számolja fel a fejlesztések hatására versenyképesebbé váló ágazatokban, vagyis feketén-fehéren, tovább növeli a munkanélküliséget. Elég abszurd helyzet. Tartós, emberhez méltó munka nélkül nem tudjuk elképzelni a felnőtt életünket a társadalomban, ugyanakkor a vállalkozók számára a legdrágább munkaeszköz az emberi élőmunka, nem kis mértékben a reá rakódó rengeteg adó és járulék miatt.
Az első naiv kérdésem mindjárt az, hogy miért kéne állandóan növekedni? A modern fogyasztói társadalmakban megfigyelhető, hogy a növekedés alapja a pazarlás. A legrafináltabb módszereket dolgozzák ki, hogy a fogyasztót minél nagyobb pazarlásra, vagyis minél nagyobb fogyasztásra ösztönözzék. Újabb naiv kérdés. Boldogabbak leszünk attól, ha minden évben többet fogyaszthatunk? A válasz egyéntől függő. El tudom képzelni, hogy sokan habozás nélkül igennel válaszolnának. Ám valószínűsítem, hogy bizonyos idő elteltével az igennel válaszolók táborát egyre többen hagynák el, miközben a maradók egy része már nem is olyan biztos a dolgában és csak idő kérdése, hogy végleg a másik táborba lépjenek. Ugyanakkor az igenlők tábora bőséges utánpótlásra számíthat a fiatal korosztályok részéről, így összlétszáma talán nem is csökken. Így aztán a közgazdászok folytonos növekedésre alapozott elméletei szilárdan tartani tudják magukat.
Vagy mégsem? A világon időnként végigsöprő válságok vajon nem azt jelzik, hogy ezekkel az elméletekkel komoly bajok vannak? Ha a közgazdászokra hallgatunk, biztosítanak bennünket, hogy az elmélettel semmi baj nincs, pusztán a gyakorlatba átültetés módjával vannak problémák, de a módszerek egyre finomodnak, ezt bizonyítja, hogy az államok egyre hatékonyabban tudnak úrrá lenni a válságok felett.
Ettől mindnyájan megnyugszunk, nem annyira azért, mert érvelésük olyan meggyőző, hiszen nagy részét nem is igen értjük. Azért nyugszunk meg, mert sóvárgunk a nyugalomra, a biztonságra, az állandóságra, mert egyre nehezebben tűrjük a fejlődés szüntelen hajszolása során ránk zúduló stresszt.
Közben arra gondolok, hogy a történelem gyakran ismétli magát. Eszembe jut 1938. szeptember vége, amikor Európa lakosságának nagy része ujjongva, vagy legalábbis nagy megkönnyebbüléssel fogadta a hírt, hogy a nagyhatalmaknak sikerült Hitlerrel megegyezni és Európa békéjét immár semmi veszély nem fenyegeti. Megteltek a mulatók, a szórakozóhelyek, bőségben folyt a pezsgő, a bor, a sör. Aztán nem kellett hozzá egy év sem és Lengyelország lángokban állt, Franciaországban és Nagy Britanniában pedig elrendelték a teljes mozgósítást.
Most mindjárt rávághatnák sokan, köztük magam is, hogy ugyan már! Hol van már 1938, hatalmasat változott a világ azóta! Ami akkor történt, az többé már nem fordulhat elő! Pontosan az, pontosan úgy valóban nem. De ki gondolt akkoriban az iszlám fundamentalizmusra, az öngyilkos merénylőkre, az Al Khaidára? Vagy ki hitte akkor, hogy a fejlett világ nagy részében ennyire sorvadásnak indul a család intézménye, ilyen méreteket ölt a kábítószer fogyasztás, a fiatalkorú bűnözés, az öngyilkosság?
Bizonyára akadna tekintélyes társadalomtudós, aki meggyőző érveléssel bizonyítaná be, hogy ezek a problémák ugyan valóban súlyosak, de távolról sem olyan új keletűek, mint amilyennek látszanak, csupán a megjelenési formájuk új, de tartalmuk nem és ezért éppen úgy meg fog birkózni velük az emberiség, ahogy ezt korábban is tette.
Csak éppen milyen áron? Netán egy újabb világégés, egy újabb tömegkatasztrófa árán? Ezt sem lehet kizárni. Valamit tenni kéne! De mit? Hát például kidolgozni a nem anyagi természetű javak közgazdasági módszerekkel is megfogható értékelméletét, amelynek a gyakorlatba átültetésével enyhíteni lehetne a feszültségeket, meg lehetne előzni szörnyű konfliktusok kirobbanását.
Úgy rémlik nekem, hogy a XIX. század utópista gondolkodói éppen ezen munkálkodtak. Azután ami ebből a gyakorlatba átment, az végül olyan szörnyetegeket szült, mint például a sztálinizmus. Mindig volt olyan érzésem, hogy a szocialista eszméknek az a legnagyobb tragédiája, hogy a lehető legalkalmatlanabb terepen és történelmi pillanatban próbálták meg a valóságba átültetni. Talán érdemes lenne újra elővenni a lomtárból, letörölni róla a port, adaptálni a megváltozott körülményekhez és tanulva a múlt hibáiból, újra megpróbálkozni vele. Nem hiszem, hogy nagyobb kockázatot jelentene, mint ez a sodródás, amely ma jellemez bennünket.

Gondolatok a munkáról

Vajon napjainkban melyik az a kifejezés, amely a leggyakrabban bukkan fel a médiákban és magánbeszélgetésekben? Tudományos alapossággal is aligha lehetne egyértelműen kideríteni, így marad a találgatás, szubjektív ráérzés. Én a „munka” kifejezésre adom a voksomat. Vissza kell vezetni az embereket a munka világába! Egymillió új munkahelyet! Van munkád? Találtál új munkahelyet? Bizonyára akadnak sokan, akik fenti kérdésre más választ adnának, de feltételezem, hogy ők is egyetértenek velem abban, hogy a munka egyike mai életünk központi problémáinak.
Az elmúlt években több időm jutott filozófiai tárgyú művek olvasgatására. A filozófusok az emberiség legalapvetőbb problémáira keresik a választ. Behatóan foglalkoznak a létezéssel, a lélek és test viszonyával, élet és halál kérdésével, egész köteteket tölt meg elmélkedésük arról, hogy a mi a szép, ám még nem került kezembe olyan mű, amely kifejezetten a munkáról szólt volna.
Ennek oka biztosan nem az, hogy a filozófusok figyelmét elkerülte volna ez a problémakör. Sokkal inkább hiányos ismereteim a felelősek. Van azonban egy olyan érzésem, hogy a munka, mint társadalmi tényező, a filozófia aranykorában, Kant, Hegel, Hume és társaik idején egészen más formában nyilvánult meg, mint ma. Aztán jött az ipari forradalom és jött Marx, aki egész munkásságát erre a problémakörre fókuszálta. Sajnos az ő munkáit sem olvastam, de iskolai tanulmányaim során legfontosabb következtetéseinek egy részével azért megismerkedtem.
Ez persze édes kevés ahhoz, hogy valami fogalmam legyen arról, vajon Marx az 1800-as évek második felében el tudta képzelni azokat a problémákat, amelyek a munka világát manapság jellemzik? Hajlok rá, hogy nem igazán. Mert ha igen, akkor kivételes képességeivel bizonyára használható elméletet alkotott volna e problémák megoldására és akkor most nem szenvednénk tőle annyira.
De miért kéne a filozófusoknak ilyen mindennapos, prózai, közönséges dologgal foglalkozni, mint a munka? A világ legtermészetesebb dolga, hogy az ember dolgozik, minden nap munkát végez. A munka az ember számára épp oly természetes, mint a lélegzés.
Bennem viszont régóta bujkál a kérdés, mely szerint csak akkor természetes számunkra a munka, ha a létfenntartásunk alapszik rajta? A letűnt korok arisztokráciája és a mai gazdagok hogy vannak ezzel?
Ebből mindjárt következik az újabb kérdés. Nevezhetjük e munkának, ha két órát dolgozok a teniszpályán megfeszített erővel? Vagy ez csak akkor munka, ha fizetést kapok érte? Ha én fizetek, akkor szórakozás? De hiszen maga a tevékenység ugyanaz!
És máris eljutottunk egy szép közhelyhez, mely szerint egy adott szó számos eltérő fogalom jelölésére használatos és nem mindig egyszerű rájönni, hogy egy adott előfordulása során éppen melyik értelmében kell elgondolni. Mert ugye a fizika, mint tudomány is definiálja a munkát, de én egyáltalán nem erre gondoltam, mikor belebonyolódtam ebbe az elmélkedésbe és persze ugyanez a helyzet mindazokkal, akik ma azon aggódnak, lesz a jövő hónapban is munkájuk, vagy találnak e egy érdekesebb, kevésbé strapás, jobban fizető munkát.
Itt hát az újabb közhely, a munka nem csak fizikai kategória lehet, hanem társadalmi is, olyan tevékenység, amely különböző javakat állít elő, melyeknek értéke pénzben kifejezhető. Isten mentsen attól, hogy most bonyolult közgazdasági elméletekbe gabalyodjak. Inkább végletesen leegyszerűsítve, józan paraszti ésszel próbálom megragadni a problémát.
Mai társadalmunktól ugye teljes joggal elvárhatjuk, hogy biztosítsa minden tagja számára a létfenntartás feltételeit. Legegyszerűbben úgy, hogy minden munkaképes korúnak munkát biztosít, melynek ellenértékéből meg tud élni.
Az állampárti időkben ez működött. De milyen áron? A fejlett piacgazdaságokhoz képest drágán termeltünk gyengébb minőségű termékeket, ráadásul még kevesebbet is, mint amennyire szükség lett volna. Ezek szerint éppen ideje volt már felhagyni a szocializmusnak nevezett társadalmi berendezkedéssel és áttérni a magántulajdonon és többpárti demokrácián alapuló piacgazdaságra? 1989 végén szinte az egész ország egyhangúlag vágta rá e kérdésre a választ: Igen!
Aztán teltek az évek és egyre többen érzik úgy, hogy nagyon elhamarkodták a döntést. Még magamat is közéjük sorolom, pedig egyáltalán nem tartozom a rendszerváltás veszteseinek népes táborába. Úgy voltunk ezzel akkoriban, mint a hosszú ideje házasságban élő férfi, akit hirtelen megbolondít egy vonzó nő felbukkanása. Még nem ismeri közelebbről, de a felszín olyan csábító, hogy mindent, amit házastársából hiányol, könnyedén oda tudja képzelni a felszín mögé. Nem sokat vívódik hát, elhagyja feleségét és összeköltözik új szerelmével. Talán folytatnom sem kell. Egy év múlva visszacsinálná az egészet, de már késő. Természetesen a példában a férfi is női szerep felcserélhető.
Abban a történelmi pillanatban tele volt már a „hócipőnk” a szocializmus sok kisebb és nagyobb silányságával és teljesen elvarázsolt bennünket a Nyugat csillogása, a fogyasztási javak bősége és kiváló minősége, a nyugati polgár szabadsága. A sajátunkat mélyen alulértékeltük, a másikat meg jócskán túlbecsültük. Rossz üzletet kötöttünk, de mint jól tudjuk, a pénztártól való távozás után reklamációnak helye nincs.
De hogyan tévedhetett ekkorát ilyen sok ember? Kiváló téma a társadalmak lélektanával foglalkozó tudósoknak, sajnos én semmit sem konyítok ehhez a szakterülethez. Abban biztos vagyok, hogy néhány alapvető és rengeteg apró tényező együttes hatására sikerült ilyen kollektíven tévedni. Én csupán egy, általam fontosnak vélt tényezőt ragadnék ki.
Elhittük, hogy alapvető szükségleteink értéke pénzben kifejezhető és a piac megbízható értékmérője minden terméknek. Elhittük, hogy a magántulajdon szentségének visszaállítása és a szabad piac megoldja minden létező problémánkat.
Egy szűk réteg nyilván ma is úgy gondolja, hogy ez így is történt, ám a nagy többség éppen ellenkezően vélekedik. Nincsenek kevesen azok sem, akik szerint a helyzet kifejezetten rosszabb lett. Nem számolom ide természetesen a 25 év alattiakat, hiszen nekik nincs megbízható összehasonlítási alapjuk.
De hát miért nem vált be, mikor a hozzá tartozó elméletek annyira világosak, annyira logikusak, hogy a legtöbb ember számára is érthetőek és befogadhatóak? Megint csak önkényesen ragadok ki egy tényezőt abból a sokból, melyek a válasz lehetséges részeit képezhetik.
Véleményem szerint az alapvető szükségleteinkhez nem csak anyagi javak tartoznak, mint fedél a fejünk felett, táplálék, ruházat, hanem lelki szükségletek is, amelyeket sokkal nehezebb, talán nem is lehetséges pontosan definiálni. Legfeljebb körülírni lehet őket úgy-ahogy. Talán meglepőnek hangzik, de én a munkát is a lelki szükségletek közé sorolom.
A hagyományos közgazdasági eszközökkel szinte lehetetlen megragadni a lelki szükségletek problémakörét, ahogyan nem lehetséges pénzben kifejezni értéküket és beszerezni őket a piacon sem. Abban viszont biztos vagyok, hogy e lelki szükségletek hiánya társadalmi szinten éppen olyan súlyos problémákhoz vezet, mint az anyagiaké.
Ezért jóvátehetetlen hiba, ha egy olyan súlyos döntés alkalmával, mint szocializmus, vagy polgári demokrácia, felületesen átsiklunk a lelki szükségletek kielégíthetőségének kérdésén, mert hogy az nehezen kezelhető. Leegyszerűsítjük a problémakört arra, hogy a polgári demokráciában sokkal több az egyén szabadsága, tehát lelki oldalon is felette áll a szocializmusnak. Ebbe a szabadság eszménybe akkor mindent beleképzeltünk tetszésünk szerint és azután, ahogy mondani szokás, hatalmasan „pofára estünk”
Többek között azért is, mert a munka alapvető lelki szükségletünk és ettől nagyon sok embert megfosztottak, másokat pedig, akiknek még van, nap, mint nap azzal fenyegetik, hogy meg fogják fosztani őket tőle. Ha a munka fontos lelki szükséglet is, akkor nem lehet azt kizárólag közgazdasági kérdésként kezelni.
Miért nincs olyan sok embernek munkája? Mert a technikai fejlődésnek köszönhetően a piac által igényelt javak előállításához egyre kevesebb emberre van szükség. A piac csak pénzben tudja mérni az értéket, ezért mindenek felett áll az önköltség, a gazdasági hatékonyság. Rohamtempóban szűnnek meg a hagyományos munkakörök. Igaz, folytonosan keletkeznek újak is, de azok egyrészt sokkal kevesebb embert tudnak foglalkoztatni, ráadásul olyan képzettséget igényelnek, melyhez csak kevesen tudnak hozzáférni.
Egyre több ember szenved lelkileg a munka hiányától és a következmények beláthatatlanok. Jól érzékelik ezt a kormányok is és próbálnak munkát teremteni. Ám amíg a magántulajdon szentsége és a szabad piacgazdaság alkotják a társadalom legfontosabb tartópilléreit, addig a kormányok tehetetlenek.
Te jó Isten! Térjünk vissza a szocializmushoz? Pontosan ahhoz, ami gazdaságilag csődbe ment, nyilván nem. De nem kéne feladni a hitet, hogy képes az emberiség olyan társadalom kialakítására, ahol a lelki szükségletek kielégítése társadalmi szinten éppen olyan fontos, mint a fizikai szükségleteké és ahol a technikai fejlődést nem engedik korlátlanul rászabadulni a társadalomra. Ahol tudatosan tartanak fenn olyan munkahelyeket, amelyek sok embernek adnak munkát, holott az összes munkakört gépesíteni lehetne.
De hogyan is gondolhatok ilyesmire? Hiszen akkor nem nő olyan tempóban a GDP? Na és! Hogy nem nő az emberek reáljövedelme sem? Sok emberrel találkoztam, aki láthatóan szenved, mert már hosszú ideje nincs munkája, de olyannal még nem, akinek azért pokol az élete, mert nem nő a reáljövedelme.
Ma még szentségtörésnek hangzik ilyesfajta nézetekkel előhozakodni, de legalábbis ütődöttnek tekintik azt, aki nyilvánosan hangot ad nekik Ám valami azt súgja nekem, eljön még a szocialista eszmék reneszánsza és remélem, hogy a gyakorlatban sikeresebben vizsgázik, mint az egykor létező szocializmus, amely sok sebből vérzett, de egy vitathatatlan érdeme volt. Mindenkinek biztosította társadalmi szinten a munkát és ezzel sok szenvedéstől óvta meg polgárait, akik persze ennek csak akkor ébredtek tudatára, amikor már visszavonhatatlanul elvesztették a munkához való jogukat.