2010. augusztus 3., kedd

Egy álom

A napokban azt álmodtam, hogy lelkünk életterének alakja egy piskótára emlékeztet. Egyik kiszélesedő vége a negatív pólus, a Rossz tartománya, a másik pedig a pozitív pólus, a Jó világa. A negatív és pozitív töltések összege azonos, ez tartja szilárd egységben ezt a testet. Ez a test a középpontjában egy gúlára támaszkodik és a tengelye körül még forog is. Hogy a gúlát mi tartja meg a térben, az rejtély. Akkor van a test tökéletes egyensúlyban, ha éppen középen tartózkodunk, a két kiöblösödő pólust összekötő keskenyebb folyosón. Ám lelkialkatunknak sehogy sem felel meg, hogy állandóan ezen a helyen létezzünk. A Jó szinte ellenállhatatlan vonzást gyakorol ránk, ezért megindulunk felé. Ám minél közelebb kerülünk ehhez a pólushoz, annál meredekebb szögben dől meg a test és egyre nagyobb a veszély, hogy kihullunk a végtelenbe, a Nagy Semmibe. Ha érzékeink jól működnek és időben felismerjük a veszélyt, még nagy erőfeszítésekkel ugyan, de visszamászhatunk a biztonságot adó középre, de közben a test tehetetlenségénél fogva átlendül a másik oldalra, mint egy mérleghinta. Belecsúszunk a Rossz tartományába. A Jó tartománya egyre melegebb, ahogy közelítünk belsejéhez. Így nem csak a dőlés veszélyével kell szembenéznünk, hanem azzal is, hogy egyre képlékenyebbé válik alattunk a talaj és egy ponton túl már képtelen megtartani. A Rossz tartományában viszont egyre hidegebb van, ahogy belehatolunk és egy ponton túl megfagyhatunk és úgy hullunk ki a Semmibe, ahogy a megfagyott veréb hullik le a zúzmarás faágról. Ráadásul a rendszer forog, ezért gyakran felcseréljük a Jó és a Rossz felé vezető utat. Fiatal korban a legnagyobb a rendszer kilengése, csak pillanatokra tud egyensúlyban maradni. Ahogy öregszünk, úgy tudunk egyre jobban ellent állni a pólusok vonzó hatásának és megmaradni középen. Egyre kisebbek lesznek a kilengések, egyre tartósabb lesz az egyensúly. A térben millió ilyen „piskóta” lebeg és egymást hol vonzzák, hol taszítják. Néha hatalmas rajokat alkotnak, mint a szardíniák. Ütközhetnek is egymással, mint a Vidám Parkban a dodzsemek, de átszállás egyik testről a másikra lehetetlen. Nagyon érdekes lett volna megfigyelni, hogy mi húzza egymáshoz, vagy mi taszítja el a testeket, az egymáshoz tapadó testek hogyan kommunikálnak egymással, meddig maradnak együtt, mi választja őket újra szét. Ám az álmokra jellemző, hogy mindig a legizgalmasabb pillanatokban szakadnak meg. Ezúttal sem történt másként.