Már megint zsidózunk, de tulajdonképpen miért?

Gyermekkoromban a zsidók számomra mind hajlott hátú, csapzott őszhajú aggastyánok voltak, akiket valami nyugtalanító, titokzatos légkör vett körül. A felnőttek megjegyzéseiből úgy vettem ki, hogy a zsidókkal valami nem stimmel és ha az ember teheti, kerüli őket. Amúgy semmilyen szerepet nem játszottak életemben, mivel még annak sem voltam tudatában, hogy a szomszédban lakó legjobb barátom is zsidó. Aztán kamasz koromban egyszer meggondolatlanul becsméreltem egy pajtásom ruházatát (bosszantott, hogy előnytelen külseje dacára olyan sikeres a lányok körében), mire ő azzal vágott vissza, hogy én meg úgy nézek ki, mint egy zsidógyerek. Megjegyzése szíven ütött, legfőképpen azért, mert fogalmam sem volt, miről lehet felismerni egy zsidógyereket. Nem is hagytam annyiban, mire közölte, hogy a nagy orrom az árulkodó jel. Vitába keveredtünk és a végén elismerte, hogy igazából ő sem tudja, mitől igazán zsidó egy zsidó, egyszerűen csak vissza akart vágni a sértésért. Ettől kezdve jobban odafigyeltem a zsidókkal kapcsolatos jelenségekre, sok mindent összeolvastam és egyre többet tudtam meg történelmükről, szokásaikról. Meghatott, mennyire ragaszkodnak a gyökereikhez, milyen erős a családon belüli szeretet és imponált, mennyire tehetségesek a művészetekben és a tudományokban. Számtalan viccet is hallottam Khonról és Grünről, amelyeken jót mulattam és általuk még jobban megkedveltem őket, mert meggyőződésem, hogy ezeket a vicceket a zsidók maguk találják ki és az önirónia számomra egyike a legvonzóbb emberi vonásoknak. Sosem értettem, hogy mások miként képesek első látásra eldönteni valakiről, hogy zsidó. Egy idő után már arra gyanakodtam, hogy magam is zsidó származású vagyok, csak nem tudok róla. Ám kutakodva családom múltjában, ennek semmi nyomát nem sikerült fellelnem. Éppen ellenkezőleg! Anyám, aki mélyen katolikus és végtelenül szelíd, jólelkű asszony volt, egy 1944-ben kelt, apámnak írt levelében örömmel újságolja, hogy végre teljesen zsidótlanították városukat, a mozi tulajdonosát és családját is elvitték. Ekkor értettem meg, mennyire halálos méreggé tud válni a propaganda, ha a hatalom elég hosszú ideig elnyom minden kritikus hangot. Még a legártatlanabb, legszelídebb teremtések is védtelenné válnak vele szemben. Ekkor lett világossá számomra az is, hogy miként nézték az emberek tétlenül embertársaik millióinak elpusztítását. Talán a zsidók az egyetlen nép, amely hazája elvesztése után, szétszóródva a világban is képes volt évezredeken át megőrizni vallását és hagyományait. Makacsul ellenálltak minden beolvasztási kísérletnek, inkább elszenvedték a kisebbségeknek kijáró hátrányos megkülönböztetést, ha pedig az életük forgott veszélyben, mint oly sokszor a történelem során, akkor továbbálltak és új helyet kerestek maguknak. A megpróbáltatások megedzették őket, tovább erősítették bennük az egymás iránti szolidaritást. Az állandóan új környezet kifejlesztette bennük a különleges alkalmazkodókészséget. Mivel többnyire el volt zárva előlük a földművelés, kézművesség, ezért a kereskedelemben és a szolgáltatásokban voltak kénytelenek megélhetésüket biztosítani. Ugyanakkor a társadalom fejlődésében egyre fontosabb szerep jutott ezeknek az amúgy mélységesen lenézett foglalkozásoknak, így a betelepülő zsidó közösségek viszonylag hamar meggazdagodtak, jelentős befolyásra tettek szert a helyi hatalmasságoknál és ezzel hamar kiváltották a bennszülött lakosság irigységét és ellenszenvét. Háborúk, elemi csapások, járványok idején a végletekig elkeseredett és forrongó népet valamivel le kellett szerelni. Jól jöttek ilyenkor bűnbakként a zsidók. A helyi hatalom sem bánta, mert így megszabadulhatott kellemetlenné vált adósságaitól. Ám egy idő után mindig kiderült, hogy a zsidók nélkül nincs egészséges gazdasági élet, virágzó kereskedelem. Így idővel visszacsalogatták őket, hogy aztán évtizedek múlva ismét bűnbakká váljanak. Ilyen hányatott sorsú nép előtt csak két út áll. Lemondanak vallásukról, mely elszigeteli őket a befogadó többségtől és így megmenekülnek az üldöztetéstől. A másik út, hogy mindennél jobban ragaszkodnak vallásukhoz, mert ez az egyetlen kincsük, amit a pogromok sem vehetnek el tőlük. A zsidó vallás az emberi civilizáció első egyisten hitet hirdető vallása. A kereszténység és az iszlám is a zsidó vallásból, mint szellemi alapból fejlődött ki. A zsidók tehát némi joggal mondhatják magukról, hogy ők Isten kiválasztott népe. Hogyan is tagadhatnák meg ezt a hitet, ha már annyi évszázadon át, annyi üldöztetés és mártíromság után is még elevenen él? Így aztán minél jobban üldözték őket, annál makacsabbul tartottak ki vallásuk mellett és abból merítettek erőt a további megpróbáltatások elviseléséhez. A felvilágosodás, a francia forradalom, az ipari forradalom, a kapitalizmus kifejlődése lehetővé tette a zsidók számára, hogy a befogadó országok teljes jogú polgáraivá váljanak. Hatalmas lehetőségek nyíltak meg így a zsidók számára és ők nem haboztak élni ezekkel a lehetőségekkel. Talán túlságosan is akarták a sikert. Sokan közülük félelmetesen meggazdagodtak és már nem érték be azzal, hogy csupán gazdagok, társadalmi, politikai hatalomra is vágytak. Ez pedig újból felszította a zsidók iránti gyűlöletet. Az irigység, a féltékenység minden ember sajátja, nem nehéz hát ezen az alapon mozgósítani és közös ellenséget találni. Így élt tovább a modern társadalmakban is a felvilágosult eszmék dacára a zsigeri zsidógyűlölet. A zsidók úgy gondolták, védik őket a modern ipari állam törvényei. És egyszer csak, a huszadik század közepén egy olyan birodalomban találták magukat, ahol minden nehézség nélkül törvénybe iktathatták a zsidók teljes jogfosztását és megsemmisítését. A borzalmak után a fejlett világ nagy többsége elismerte, hogy a zsidóknak mindenképpen jár egy önálló haza. Az ENSZ égisze alatt Palesztina egy részén 1948-ban megalakulhatott Izrael állam. Ekkor azonban Palesztina arab lakossága és a környező arab államok érezték tűrhetetlennek a zsidók betelepülését. Irigykedve nézték, ahogyan a zsidók a terméketlen, sziklás talajon, a betegségeket terjesztő mocsarak helyén félelmetesen szervezett munkával virágzó gazdaságokat hoztak létre. Modern városokat építettek a sivatagos pusztaság helyére és egyre csak jöttek és jöttek a világ minden sarkából, hogy teljesen átalakítsák a vidéket. Meg lehet érteni, hogy az évszázados elmaradottságba süllyedt őslakosokat az irigység mellett a félelem is átjárta a letelepedett zsidók gyarapodása láttán. Ilyen körülmények között a fegyveres konfliktus elkerülhetetlennek látszott. Az arabok veszítettek és vagy félmillió palesztin arab család vált földönfutóvá. Egy részük még mindig menekülttáborokban, segélyekből tengődik és a fiatal férfiak egyetlen perspektívája, hogy a zsidók elleni harcban mártírként elesve Allah paradicsomába kerülhetnek. Az arabok zsidógyűlölete érthető és talán még száz év se lesz elég, hogy elhamvadjon. De mi táplálja egyesekben itt, Európában a zsidók iránti gyűlöletet? Az elűzött arabokkal való szolidaritást nem lehet komolyan venni. Megint csak oda kell visszakanyarodnunk, hogy egy csalódott, elkeseredett tömegnek bűnbakra van szüksége, hogy indulatait levezesse. Az egykori szovjet blokk utódállamainak sokat szenvedett lakossága nagy reményeket fűzött a magántulajdonon alapuló piacgazdasághoz és a jogállamiságon alapuló demokráciához. A többség mára csalódott és felelősöket keres. És kikben találja meg? Nem nehéz rájönni, a zsidóságban. A világot a markukban tartó zsidó bankárok a globalizáción, a multinacionális vállalatokon keresztül szívják a vérünket és persze a helyi zsidókon keresztül uralkodnak rajtunk. Sokan találják hihetőnek ezt feltételezést és felettébb nehéz volna meggyőzően bizonyítani az ellenkezőjét. Ám ha így is van, én még mindig nyugodtabb vagyok, ha a világot névtelenségbe burkolódzó bankárok irányítják és nem fanatikus népvezérek, őrült diktátorok. A zsidóságot a világban a vallásuk tartja össze, ám korunkban egyre terjed az ateizmus és ez a zsidó közösségekre is igaz. Egyre több zsidó származású akad, akinek életformája semmiben sem különbözik a többi, vallást egyáltalán nem gyakorló embertársáétól. Sokuk még zsidó származásának sincs tudatában. Ki tudja, talán azok a titokzatos, a világgazdaságot monopóliumaikon keresztül uraló bankárok is már csak a nevükben zsidók, nem járnak zsinagógába és még szombaton is képesek dolgozni.

Orbán Viktor esete a baltás gyilkossal

Hát kellett ez nekünk? Már megint rajtunk köszörüli a nyelvét a nemzetközi sajtó! És milyen apropóból? Eszébe jutott valakinek is két héttel ezelőtt, hogy az egyik jól őrzött börtönünkben ott üldögél és egyre hízik egy bizonyos Ramil Safarov, egy azeri katonatiszt, aki 25 évet kapott, amiért 8 évvel ezelőtt előre megfontolt szándékkal, éjszakai álmában rajtaütve brutálisan lemészárolta Gurgen Margarjant, egy örmény katonatisztet a Zrínyi Akadémián? Nekem biztosan nem. Miért is járt volna az eszem ilyesmin? Örményország, Azerbajdzsán, szinte semmi kapcsolatunk velük, a nemzetközi hírekben is csak elvétve szerepelnek. És most hirtelen együtt emleget bennünket velük a világ! Mindez valószínűleg elkerülhető lett volna, ha vesszük a fáradságot és megpróbálunk egy kicsit képbe kerülni, mit is képvisel ez a két ország, milyen a viszonyuk. Azt mondják, jobb későn, mint soha. Én minden esetre rászántam néhány órát. Ha szeretnénk beleélni magunkat, mit éreznek manapság egymás iránt örmények és azeriek, akkor a következőt próbáljuk meg minél hitelesebben magunk elé képzelni. 1990 végén a Szovjetunió közelgő összeomlása és Ceaucescu bukása nyomán kialakult hatalmi űrben Erdély lakossága ráébred, hogy saját kezébe veheti sorsát. Autonóm Tanács alakul, amely népszavazással dönt, hogy függetlenné válik Romániától, majd csatlakozik Magyarországhoz. Az erdélyi románok bojkottálják a szavazást, nem ismerik el a Tanácsot. A feszültség napról napra nő a két etnikum között, kis falvakból gyilkossággal végződő atrocitásokról érkeznek hírek. Mindkét fél a másikat vádolja. Nemzetközi szervezetek békéltetési kísérletei kudarcba fulladnak, totális háború tör ki a két etnikum között, melyben mindkét ország hadereje aktívan részt vesz. A harcok kegyetlenek, rengeteg a polgári áldozat, tízezrek válnak földönfutóvá. Évekig folyik az elkeseredett harc, melynek csak az vet véget, hogy mindkét fél erőforrásai kimerültek. Békét nem kötnek, csak fegyverszünetet. Nos, valahogy így vannak ma egymással az örmények és azeriek. Ami nekünk Erdély, az az örményeknek Nagornij Kharabah. Képzeljünk el egy olyan Erdélyt, amely felett hat éves véres háborúval szereztünk újra uralmat, de ezt a világ hivatalosan nem ismeri el. Még rágondolni is szörnyű, ám a Kaukázus vidékén ez a véres valóság. Ha fogalmat akarunk alkotni az örmények nemzeti érzékenységéről, akkor gondoljunk arra, hogy ők nem csupán 350 évet éltek idegen elnyomás alatt, mint mi, hanem legalább 800-at. Az örmény nép sorsa feltűnő párhuzamokat mutat a zsidók sorsával. Nekik is nagyon ősi és nemes kultúrájuk van, ókorban virágzó birodalmukat idegen erők pusztították el és ők is szétszóródtak a világban, megtűrt, jogfosztott kisebbségként tudtak csak életben maradni, de összetartottak és féltve őrizték hagyományaikat. Szorgalmasak voltak és tehetségesek, ügyesek és ravaszak, ha erre volt szükség és a mostoha körülmények között is érvényesülni tudtak. Számosan közülük meggazdagodtak, jelentős befolyásra tettek szert a befogadó országokban, ami kiváltotta a helybéliek irigységét és ellenszenvét. A következmény nem maradt el, gyújtogatások, fosztogatások, pogromok Az örményeknek is megvan a maguk holocaustja. A török hatóságok 1915 és 17 között Anatóliában több mint egymillió örményt pusztítottak el, hogy javaikat kisajátítva vezessék le a háborús balsikerek okozta hatalmas elégedetlenséget. Ennyi hányattatás után nem nehéz elképzelni, mit érezhettek, amikor 1991-ben végre valóban saját kezükbe vehették sorsukat. Még akkor is, ha országuk, egy harmadnyi Magyarország, csupán alig fele annak a területnek, melyet egykor szinte kizárólag örmények laktak. Az azeriek múltja távolról sem ilyen gazdag, eredetük eléggé homályba vész. Ők is keresztény ősöktől származnak, de később teljesen átvették a török hódítóktól az iszlám vallást és nyelvi kultúrát. Ettől függetlenül az önálló haza vágya bennük is éppen olyan mély gyökereket eresztett, mint a szomszédaikéban. Sztálin gondoskodott róla, hogy a kaukázusi autonóm köztársaságokban legyenek olyan körzetek, amelyekben döntő többségben a másik etnikum tagjai élnek, így biztosítva az „oszd meg és uralkodj” elvét. A függetlenné válás pillanatában már előre látni lehetett a véres konfliktusokat. A kharabahi harcok során sok tízezer azeri volt kénytelen elmenekülni abból a faluból, ahol emberemlékezet óta élt, hátra hagyva mindent, ami addig az életet jelentette számára. A későbbi háborúban 25 ezer azeri katona vesztette életét , csupa fiatal, életerős ember. Csoda hát, ha az azeriek gyűlöletes agresszort, kegyetlen szörnyeteget látnak az örményekben? Aligha. Ha Orbán Viktor megtette volna ugyanazt, amit én az elmúlt napokban, akkor bizonyára nem kap az alkalmon, hogy az Alijev, azeri elnökkel folytatott tárgyalásai során a másik fél magyarországi befektetési kedvének felcsigázása érdekében különösebb habozás nélkül belemegy Safarov kiadatásába. Jogászai biztosították, hogy erre van lehetőség. Az örmények persze majd hevesen tiltakozni fognak, de hát kit érdekelnek? Kis ország, se olaja, se más nyersanyagkincse. Ha egy kicsit elmélyedt volna a két nép krónikájában, könnyedén el tudta volna képzelni, hogy Safarovot otthon nemzeti hősként fogadják majd, Jerevánban pedig magyar zászlót égetnek, vagy akár még durvább dolgokra is vetemednek. Ami pedig a nemzetközi visszhangot illeti, gondolt volna arra is, hogy döntésével nem csupán az Örményországban élő 3 millió örményt háborítja fel, hanem a többi hét milliót is, akik a világban szétszórva élnek és akik közül néhánynak a szavára még a Fehér Házban is odafigyelnek. Jól elbaltázta. Még az a szerencse, hogy kis ország vagyunk, így csak rövid időre tudjuk a világ figyelmét magunkra irányítani.

Egy olimpia margójára

Kedvelem Tóta W írásait. Korábban az Index, jelenleg a HVG internetes kiadásában jelentkezik. Vitriolba mártott tollával kíméletlenül esik neki közéletünk fonák jelenségeinek, a képmutatásnak, manipulációnak, önteltségnek, ostobaságnak, kapzsiságnak. Nem ismer tabukat, így esküdt ellenségeinek száma szépen gyarapszik. Legutóbbi írásában az olimpiai sportsikereink nyomán fakadó nemzeti eufóriának esett neki és ezzel nálam is kiverte a biztosítékot. Erős a gyanúm, hogy Tóta W soha életében nem kötött barátságot semmilyen sportággal. Ezzel nincs egyedül, a közvetlen környezetemben is találok hasonlókat. Még az is meglehet, hogy ők képviselik a többséget. Ám ez nem jelenti automatikusan azt, hogy feltétlenül igazuk van, amikor azt vallják, hogy a versenysport legyen mindenkinek a magánügye és az állam szálljon ki belőle. Aki valaha is sportolt versenyszerűen, az pontosan tudja, mennyire központi helyet foglal el a sport életünk egyes szakaszaiban, mennyi áldozatot vagyunk képesek hozni a sikerért, milyen szoros érzelmi szálak szövődnek a csapattársak között, mekkora örömöt okoz a siker és a legnagyobb kudarcot is képes feldolgozni az ember. Az aktív sport szenvedély, nemes szenvedély, amely megmozgatja minden képességünket. Ráadásul igazi közösségi tevékenység. Nem rombolja az emberi szervezetet, nem kártékony a társadalomra sem, mint ahogy jó néhány más szenvedély, így például az alkoholizmus, a drogok, a dohányzás, vagy a szerencsejátékok. Ettől persze Tóta W még joggal követelheti, hogy a sport iránt közömbös adófizetők pénzéből egy fillért se áldozzanak sportolók támogatására. Csak hogy azzal kell szembesülnünk, hogy a modern ipari társadalmak egyre kevesebb ember számára tudnak fizetéssel járó rendszeres munkát biztosítani. A hagyományos munkahelyeket egyre inkább robotok, számítógépek töltik be és egyre több fiatalnak semmi esélye, hogy valaha is munkahelye legyen, ahol a hétköznapjait eltöltheti és a jövedelméből kényelmesen megélhet, családot alapíthat. Mit kezd magával ez az egyre gyarapodó réteg? Ül egész nap a számítógép előtt? Egy részük valószínűleg ezt fogja tenni. De mi lesz azokkal, akik mozgásra, nyüzsgésre, élményekre vágynak, vagy azokra, akik rászoktak a drogokra? Valószínűleg ezek fognak autókat gyújtogatni, rendőrséggel összecsapni, áruházakat, bankokat fosztogatni, bandaharcokat vívni, kábítószerrel kereskedni. Amíg csak néhány százalékát teszik ki a fiatalságnak, addig a társadalom valahogy elviseli őket. De néhány évtizeden belül akár már minden harmadik fiatalkorú ebbe a kategóriába eshet. Ebben az esetben már mindenkire komoly veszélyt jelenthetnek és felrobbanthatják az egyre kényesebb egyensúlyt. Hollywood apokaliptikus jövőfilmjeinek víziói könnyen valósággá válhatnak. Hogy megelőzhessük a bajt, a sport az egyik leghasznosabb szövetségesünk lehet. Minél több fiatalt fertőzünk meg tudatosan a sport iránti szenvedéllyel és biztosítjuk számukra a körülményeket a sportolásra, annál kisebb az esély, hogy a társadalomra veszélyes elemekké váljanak. Ugyanakkor minél többen sportolnak, annál több új üzleti lehetőség jön létre a sport által. Kis túlzással mondhatjuk, a jövőnk a sporton áll, vagy bukik. Ilyen hatalmas jelentőségű társadalmi feladat elvégzéséből nem maradhat ki az állam, mi több, aktív részvétele nélkül a sport nem válhat össztársadalmi tevékenységgé. Már pedig, ha egy szűk kisebbség hobbija marad, akkor nagyon csúnya jövő vár ránk

Nem leszünk gyarmat?

Gyarmat! E szó hallatán megfakult, vagy megbarnult fényképek, villogó, remegő fekete-fehér filmkockák ugranak be. Jól táplált, fehér ruhás, trópusi sisakot viselő, magabiztos szakállas urak, vállukon puska, körülöttük vékony, inas testű, izzadságtól fénylő, sötét bőrű alakok hiányos ruházatban, alázatos testtartásban. Aztán eszembe jutnak az iskolában sulykolt tételek. Az imperialisták, akik fegyverrel hódították meg a területeket Afrikában, Ázsiában, Amerikában és az őslakosságot rabszolgasorba hajtották, vagy egyszerűen kiirtották. Kamaszként titokban megkönnyeztem a történeteket, melyek drámai erővel ábrázolták a gyarmatosítottak szörnyű kiszolgáltatottságát, a gyarmattartók embertelenségét, féktelen gőgjét.
Aztán teltek az évek, tágult körülöttem a világ és lassan arra is ráébredtem, hogy a gyarmatokkal kapcsolatban sem minden olyan fekete-fehér, ahogyan a tankönyvekben ezt leegyszerűsítették. A történelem kereke a gyarmatokon is éppen úgy forgott, mint máshol és mára a klasszikus gyarmati világ már régen a múlté.
Miről is beszélünk hát akkor, amikor elszántan kijelentjük, nem leszünk gyarmat? Feltámadtak volna az egykori gyarmatosítók? Filmötletnek nem is volna rossz. De komolyra fordítva a szót, egy új fajta gyarmatosításnak lehetünk tanúi.
A gyarmatosítók ezúttal nem fegyverrel törnek maguknak utat a meghódítandó területen. Öltönyben, nyakkendőben, diplomata táskával a kézben jönnek. Udvariasak és kulturáltak. Luxusszállodák diszkréten elfüggönyözött termeiben meggyőző prezentációt tartanak arról, hogy az országban tervezett befektetéseik mekkora jólétet hoznak majd az adott térségben. A vendéglátók csillogó szemmel hallgatják, némelyikük már kiválóan fizetett állásokat is vizionál a maga és hozzátartozói számára.
Ilyen fondorlatos módon hálóznak be bennünket az új gyarmatosítók és mi ahelyett, hogy ellenállnánk, kezünk-lábunkat törjük, hogy segítsünk nekik. Létezik hát egyfajta új gyarmatosítás, ahol fegyver és nyers erőszak helyett pénzügyi tőkével szerez hatalmat a térség felett a gyarmatosító.
Változnak az idők, változnak a módszerek, mondhatnánk. Ám az új gyarmatosításnak van egy nagyon sajátos vonása, ami a klasszikusra alig volt jellemző. Nevezetesen, hogy az új gyarmatosítást gyarmattartók és gyarmatosítottak egyformán akarják és lelkesen együttműködnek az új gyarmati viszonyok megszilárdításában.
„Nem leszünk gyarmat!”, hirdeti ország-világnak a transzparens. Maradéktalanul egyet tudok vele érteni. Nem leszünk gyarmat, ugyanis már régóta gyarmat vagyunk, természetesen a szó modern értelmében.
Én erre már 2000-ben ráébredtem, amikor kirúgtak a munkahelyemről, ahol 26 év alatt kezdő mérnökből jókora kacskaringókkal és sok tanulással a kereskedelmi igazgatói posztig emelkedtem.
Ugyanabban a szobában zajlott le ez a nem éppen örömteli ceremónia, ahová 26 évvel korábban még dobogó szívvel léptem be és meg voltam hatva, hogy az akkor köztiszteletnek örvendő és méltán népszerű, sikerekben megőszült igazgató elvtárs hajlandó volt drága idejéből néhány percet rám, kezdő mérnökre fordítani.
Vajon ő mit érezhetett volna, ha történetesen szemtanúja, amint egy Hamburgból az előző napi géppel Budapestre érkezett középkorú HR menedzser, aki életében először lép magyar földre, ismerteti velem angol nyelven a vezetőség döntését.
Esetemben nem volt semmi különös, akkoriban már tucatjával fordultak elő hasonlóak. Az ország akkori miniszterelnöke sem tehetett ellene semmit, már ha egyáltalán szándékában állt ilyesmi. Azóta még több nagyvállalatot irányítanak külföldről, még több olyan személy ül a felső vezetői karosszékben, aki egyetlen összefüggő mondatra sem képes magyarul.
Nem érdemes ámítani magunkat. A magyar nemzeti jövedelem meghatározó hányadát olyan szervezetekben állítják elő, melyek 100 százalékig külföldi kézben vannak és a helyi vezető sem magyar. Ezen kívül magyar kézben lévő kisvállalkozások ezreinek léte függ teljes egészében ezektől az idegen tulajdonban lévő cégektől.
Igen, bizonyos értelemben gyarmat vagyunk. Szerencsére! Nem maradunk ki a fejlett világ gazdasági vérkeringéséből, nem válunk szigetté, ahol konzerválódik az elmaradottság. Mert ez lenne a másik alternatíva. Követhetnénk Belorusszia, vagy Észak-Korea, esetleg Kuba példáját.
Az is szerencse, hogy ezzel kormányunk is tisztában van. Akinek ezzel kapcsolatban bármi kételye támad, nézze meg újra a felvételeket, amelyek a kecskeméti Mercedes gyár avatásán készültek.

Gondolatok a válságról

Válság, államcsőd, teljes összeomlás! Ettől hangos most a média.
Vajon mennyire vesszük komolyan a veszélyt, egyáltalán, érdemes e túl komolyan venni? Végül is miről van szó? Tízegynéhány évig tartó folyamatos növekedés után a világgazdaság megtorpant, néhány évig stagnálásra, időnként akár 3-4 százalékos visszaesésre is lehet számítani.
Ez volna olyan nagy katasztrófa? Harminc százalék növekedés után öt-tíz százalék visszaesés? Visszasüllyed a gazdaság az öt évvel ezelőtti szintjére? Olyan borzalmasan rosszul éltünk öt évvel ezelőtt?
Nem így emlékszem. Miért kéne hát akkor annyira aggódni? Vannak is szép számmal, akik egyáltalán nem foglalkoznak a válsággal. Nincsenek részvényeik, vagy államkötvényeik, nem vettek fel devizahitelt, munkahelyüket a válság alapjaiban nem fenyegeti. Talán csökkenni fog a reáljövedelmük néhány százalékkal, de van, aki nem is igazán érti, mit is jelent pontosan a reáljövedelem és hogyan kell azt kiszámítani. Hasonlót már többször is megéltek, ha legalább húsz éve munkavállalók.
A szüleikkel együtt élő fiatalok annyira el vannak foglalva saját önmegvalósításuk problémáival, hogy a válság el sem jut a tudatukig.
A nyugdíjasok többsége sem szentel túlzott figyelmet a válsággal foglalkozó híreknek, részint mert nem igazán tudják követni a szakemberek és politikusok vitáját, részint pedig úgy érzik, semmi lehetőségük, hogy a politikába beleszóljanak. Túl sok vesztenivalójuk nincs, a nyugdíjukat csak nem vehetik el és hosszú életük egyik legfőbb tanulsága az, hogy akármekkora is a válság, valahogy mindig csak megleszünk.
Az egyetlen csoport, amelynek valóban van miért rettegnie, az a potenciális és tényleges munkanélkülieké.
Mióta kapitalizmusban élünk, hozzászokhattunk, hogy az aktív korú lakosság legalább 5-6 százalékának nincs állása. Igaz ez akkor is, ha éppen konjunktúra van és dübörög a gazdaság.
Válság idején azonban hirtelen megnő az állástalanok száma. Olyanok vesztik el hosszabb-rövidebb időre munkájukat, akik ilyesmit korábban elképzelni sem tudtak volna. Bármennyire is tragikus ez a jelenség, de nálunk legrosszabb esetben is 150 ezer embert érinthet, vagyis száz aktívan keresőből csupán kettőt. Messze nem olyan sok, hogy tömegjelenségnek tekintsük.
Egy ilyen egész világra kiterjedő és várhatóan évekre elhúzódó válság viszont jó alkalom arra, hogy egy kicsit kritikusabb szemmel nézzük életvitelünket és céljainkat.
A világot, vagy legalábbis annak gazdaságilag fejlett részét a fogyasztás növelése mozgatja. Az egész társadalom azon erőlködik, hogyan lehetne még többet termelni és persze elfogyasztani. Valóban ettől lennénk boldogok, ha egész életünk során egyre többet fogyasztanánk? Egyáltalán, képesek vagyunk egy bizonyos határon túl még fogyasztani? Magunkba szállva és alaposan átgondolva, melyek azok a dolgok, amelyek nélkül valóban nem tudnánk élni, rájönnénk, hogy akár harmadával is csökkenhetne a családi büdzsé, akkor sem dőlne össze a világ. Másképpen kellene élnünk, de egyáltalán nem biztos, hogy rosszabbul éreznénk magunkat.
Egy dolog valódi értékét csak akkor tudjuk felfogni, ha elveszítjük. Válság idején kiderül, mennyivel kevesebbet érnek valójában olyan használati tárgyak és szolgáltatások, melyekre jövedelmünknek jelentős részét költjük.
Érdemes kritikusan szemügyre venni a kínálatot is. Elképesztő választékát találjuk az anyagi javaknak és különféle szolgáltatásoknak, viszont éppen a legfontosabb szükségleteink egy része hiányozik, mint a barátság, a szerelem, képesség a művészetek, a szépség befogadására és hasonlók. Pedig ezekért a dolgokért bármit megadnánk. Csillagászati profitra tehetne szert az a vállalkozás, amely megbízható minőségben lenne képes ilyen termékeket piacra dobni.
Úgy tűnik hát, hogy a fogyasztói társadalmak teljes termékkínálata valódi szükségleteinknek csupán egy kisebb hányadát képes kielégíteni, viszont ezekben a kategóriákban értelmetlen túlkínálattal okoz időnként feszültséget. Egy válság során nem történik más, minthogy a gépezet lelassul mindaddig, amíg ez a már kezelhetetlenné váló felesleg fel nem szívódik.
Ez lenne olyan nagy tragédia? A számunkra igazán fontos dolgok jelentékeny része pénzért nem kapható. Más módon kell hozzájutnunk.
Egy ilyen válság nem hiányzott senkinek, alig várjuk, hogy túljussunk rajta. Ám ha már nyakunkba szakadt, annyi hasznát mégis csak vehetjük, hogy segít megtalálnunk az utat a valódi értékekhez, segít helyre állítani eltorzult értékrendünket, ráébreszteni arra, hogy van élet a plazmatévén,okostelefonon túl is.