Szellem és(vagy) lélek?

A napokban forgattam egy nagyon szép kiállítású, ám tartalmában meglehetősen középszerű könyvet a világ legnagyobb vallásairól. Arra mindenképpen jó volt, hogy ismét felszínre hozza bennem a már oly sokszor nyugtalanító kérdést. Miért olyan fontos a vallás sok embernek és miért teljesen közömbös oly sok másiknak? A vallásban félelmetes mozgósító erő lakozik. Elég csak felnézni a pompás katedrálisokra, vagy szembesülni egyes hívők fanatizmusával. Ésszel felfogni a vallás hatásmechanizmusát éppen úgy képtelenség, mint minden kétséget kizáróan bebizonyítani Isten létezését. A vallást az emberek elsősorban az érzékeik segítségével fogadják be. A hit forrása nem a gondolkodó agy, hanem az ész számára megismerhetetlen ösztönvilág, melynek helyét ki sem lehet jelölni az emberi szervezetben, bár szívesen gondoljuk azt, hogy a szív környékén található. Nem az értelmünk segítségével teszünk szert hitre, hanem a hit befolyásolja gondolkodásunkat. A bonyolult vallási ideológiák az értelem szülöttei, de ez az értelem erős érzelmi befolyás alatt áll. A vallás fő ereje a tömegekre gyakorolt hatásában rejlik. A tömegek pedig semmit sem tudnak kezdeni a zavaros, bonyolult ideológiákkal. A vallás a szívükön keresztül hatol beléjük. Tulajdonképpen szerencsésnek mondható az, aki bensőséges kapcsolatban áll valamilyen vallással és ilyen módon nem csak testét és szellemét, hanem a lelkét is ápolni tudja. Ép testben ép lélek, mondja a közmondás. De ugyanezt jelenti e, ha azt mondom, hogy ép testben ép szellem? Szellem és lélek, ez ugyanaz, vagy két teljesen elkülönülő dolog? Igazi, filozófusoknak való kérdés. Jó néhány híres filozófus munkásságába beleártottam már magam, de a kérdés magabiztos megválaszolásához nem kaptam tőlük egyértelmű segítséget. A filozofálás vajon nem hat a lélekre? Rengeteget foglalkozik a lélek fogalmával, de megragadni nemigen tudja, hatni pedig még kevésbé tud rá, legalábbis nekem úgy tűnik. Persze az is lehet, hogy ha mélyebben merülök el a filozófia világirodalmában, ez a foglalatosság idővel egyfajta spirituális élménnyé válik számomra, olyasfajta élménnyé, mint amelyet a hívő érez egy lelkigyakorlat során. Akikben túlteng a racionális gondolkodás készsége és ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy az élet minden jelenségére ésszerű, logikus magyarázatot találjanak, azoknál előfordulhat, hogy annyira elnyomják érzéseiket, hogy képtelenné válnak a vallási rítusok befogadására és így megfosztják magukat sok szép és felemelő lelki élménytől. Vajon a gondolkodás, a szüntelen töprengés, a nyomában születő felismerések kárpótolni tudják az embert ezekért a veszteségekért? Félek tőle, hogy nem. Most kezdem érezni hiányát a rendszeres lélekápolásnak, valamilyen közösségben megélt spirituális élménynek, amely valamikor tíz éves korom táján abbamaradt és soha többé nem újult fel. De miért maradt abba? Nem igaz, hogy a kommunisták miatt. Nyugodtan járhattam volna tovább is templomba, ahogyan mások tették és ebből semmi súlyosabb hátrányuk nem származott. Azért maradtam el, mert nem hatott rám a szertartás. Nem ragadott meg érzelmileg, nem tudott eljutni a szívemhez. Nem hinném, hogy csak bennem volt a hiba. Azóta több generáció is felnőtt, köztük az én gyermekeim is, akik semmiféle közösségben végzett lelki nevelésben nem részesültek. Úgy vélem, a mai világban a különböző vallások legfőbb vonzereje az egyén számára a közösséghez tartozás élménye. Miközben a fogyasztói társadalom arra ösztönzi az egyént, hogy kitűnjön, elkülönüljön, versengjen, megkülönböztesse magát másoktól, addig a bennünk gyökerezett ősi ösztönök az emberi közösség melege utáni vágyakozást táplálják. A számítógépek által létrehozott virtuális világ főleg a fiatalabb generációknál teljesen háttérbe szorítja a valós emberi kapcsolatokat. Vajon merre haladunk? Az emberek valódi közösségét lassan felváltja a virtuális világban élők sajátos közössége? Vagy bekövetkezik egy robbanás és visszafordulunk a múltba, reneszánszát éli a vallás, a családi hagyományok? Esetleg a kétfajta világ békésen létezni fog egymás mellett és még átjárásra is nyílik lehetőség közöttük? Én ebben az utóbbi változatban reménykedek.

Tényleg becsapják a nyugdíjasokat(is)!

Nem szívesen írok itt aktualitásokról, de a jelenség, amelyre felfigyeltem, nagyon csípi a szemem. Nem tudhatom, hogy olvasóim között pontosan milyen arányban vannak reprezentálva a nyugdíjasok, de aki még nem az, az se felejtkezzen meg róla, hogy egyszer ő is eljut ebbe az állapotba. A jelenlegi rendelkezés szerint a nyugdíjakat a mindenkori infláció mértékével kell emelni, hogy vásárlóerejét az évek hosszú során át megtartsa. Korábban ugyan törvény rendelkezett arról, hogy az infláción felül is emelni kell a nyugdíjakat, ha az országos átlagkereset az inflációnál nagyobb mértékben nő. Ez sok aktív munkavállalónak nem tetszett. Arra hivatkoztak, hogy amikor az átlagkereset növekedésének mértéke még az inflációt sem éri el, a nyugdíjasok akkor is megkapják az infláció mértékének megfelelő növekedést. A válság azonban a 13. havi nyugdíjjal együtt ezt a fajta nyugdíjnövekményt is elsöpörte, maradt tehát az infláció mértékével egyező növelés. A gyakorlat az, hogy a kormány elkészíti a következő évi költségvetést, melyben szerepel az infláció mértéke is. Ennek megfelelően emelik a következő év január elsejétől a nyugdíjakat. Senki nem lepődik meg azon, hogy a tervezett infláció a legritkább esetben egyezik meg a tényleges inflációval. Ezért minden év végén, egész pontosan novemberben a nyugdíjasok illetményét korrigálják a tényleges infláció és a tervezet közti különbséggel. Arra még nem volt példa, hogy a tényleges infláció alacsonyabb lett volna a tervezettnél. Józan ésszel úgy gondolnánk, hogy a következő évi nyugdíj megállapításakor a már a tényleges infláció mértékével számolt nyugdíjat emelik meg a következő évre tervezett infláció mértékével. Egyszerű példával élve: 100.000 forint nyugdíjat 2010. január 1-én 4,1 százalékkal emelték a tárgyévre tervezett infláció alapján. 104.100 forintot kapott minden hónapban a nyugdíjas. 2010. novemberében a kormány megállapította, hogy az éves infláció 4,7 százalék lesz. Ezért a nyugdíjas havi 0,6 százalék kiegészítést, vagyis 12 x 600 = 7.200 forintot kapott és a 2010. évre a törvény szerint ténylegesen járó nyugdíja 104.100 forint helyett valójában 104.700 forint lett havonta és ezt kéne 2011. január 1-től a tervben szereplő 3,1 százalékkal emelni, vagyis a nyugdíja 2011. január 1-től 104.700 x 1,031 = 107.946 forint lenne. Mégsem fog ennyit kapni. Az érvényes gyakorlat szerint ugyanis 104.100 x 1,031 = 107.327 forint lesz az új nyugdíja. Van aki erre legyint egyet. Ugyan mit számít az a havi 619 forint! Látszólag nem sokat. De 12 x 619 az már 7428, ami azért már nem semmi. És most jön a lényeg! Mindnyájan joggal reméljük, hogy legalább tizenöt évig folyósítanak nekünk nyugdíjat. Márpedig 15 x 7428 = 111.420 forint! De a kormányzat ezt a kis trükkjét nem csak egyszer, hanem minden évben eljátssza. 2011-re 3,1 százalék inflációt terveznek az idei 4,7 százalék után. Jelentős összegben lennék hajlandó fogadni, hogy a 2011-es infláció legalább 3,9 százalék lesz. Ez a példában szereplő nyugdíjasunkat további, több mint százezerrel fogja megrövidíteni. Tizenöt év után már a milliót is meghaladja az összeg, amelyet ez a kis kormányzati trükk kiemel a zsebéből. Abban gondolom velem együtt más sem hisz, hogy véletlen csupán, hogy a kormány mindig jóval alacsonyabb inflációt tervez, mint amilyen a valóságban adódik. Ami meglep, hogy eddig még nem találkoztam a médiában tiltakozással, pedig ennél sokkal kisebb sérelmek, sőt csupán vélt sérelmek is hatalmas felzúdulást tudnak gerjeszteni. Azon is csodálkozom, hogy a 2008. január 1-től nyugdíjba vonulók milyen könnyen tudomásul vették, hogy a korábban éveken át folyósított és a válság alatt úgymond csak „ideiglenesen” visszatartott 13. havi nyugdíjat tőlük kétszeresen is elvették és életük végéig csupán 11 havi nyugdíjat fognak kapni. 2006-tól ugyanis már a kormány is belátta, hogy a 13. havi nyugdíjnak hosszú távon nincs fedezete, valamit tenni kell. Visszavonása politikai öngyilkosság lett volna. Egy ügyes trükkel viszont elérték, hogy a 2008. január 1-től nyugdíjba vonulók valójában már ne kapjanak 13. havi nyugdíjat, jól lehet, papíron ők is megkapják. Hogyan lehetséges ez? Hát úgy, hogy csöndben megváltoztatták a nyugdíj kiszámításának addig is rendkívül bonyolult módját. Igazán nem kellett aggódniuk, hogy a változtatás komoly társadalmi ellenállást vált ki. Száz nyugdíjba vonuló közül alig akad egy, aki pontosan tisztában van vele, hogyan számolták ki a nyugdíját. A korábbival ellentétben beszámítják a nyugdíj- és a munkavállalói járulékot is, ami a kiszámolt nyugdíjat azonnal 12 - 17 százalékkal csökkenti. Ugyanakkor kicsit többet számítanak be a korábbi évek keresetéből és a magasabb sávokat sújtó levonások mértékét is csökkentik. A sajtóban úgy tálalták az egészet, hogy egyfelől csökkentik, más oldalról növelik a számított nyugdíjat, de az új módszer szakszerűbb, jobban megfelel a modern szakmai követelményeknek. Valójában minden új nyugdíjas, korábbi keresetétől függően 8-13 százalékkal kisebb nyugdíjat kapott, mintha mondjuk egy nappal korábban, 2007. december 31-én ment volna nyugdíjba. Vagyis legalább az új nyugdíjasok körében sikerült szép csöndben kiirtani a 13. havi juttatást. Aztán jött a válság és 2009-ben a nyugdíjasok fegyelmezetten tudomásul vették, hogy a 13. havi nyugdíjat többé nem kapják. Azok is, akik frissen mentek nyugdíjba és valójában már a 12. havit sem kapják meg. És nem csak idén, vagy jövőre, hanem életük egész hátralevő részében! Lehet, hogy helytelenül teszem, hogy mindezt leírom? Hiszen amiről nem tudunk, az nem foglalkoztat bennünket. Legyen bármilyen pofátlan, vagy méltánytalan, nem izgat fel, nem fáj. Meg egyébként is, mit tehet egy kis nyugdíjas a kormány, a hatalom urai ellen? Főleg akkor, amikor a kormány az aktív munkavállalókat könnyedén a nyugdíjasok ellen hangolhatja. Mégis közzéteszem. A nyugdíjasok egyre növekvő számuk és a fiataloknál erősebb közéleti érdeklődésük alapján komoly politikai erőt képviselnek. Egyetlen kormány sem nélkülözheti a nyugdíjasok többségének szavazatát. Az aktív munkavállalóknak pedig nem szabad elfelejtenie, hogy ők is nyugdíjasok lesznek előbb, vagy utóbb és amit kapni fognak, az nagyrészt már most eldől.

Boldog vagyok e és ha igen, miért nem?

Több mint háromezer méter magasban, az Andok egyik fennsíkján, Cuzco-tól 80 kilométerre egy kis falu indián lakosai a meredek hegyoldalban kialakított medencékben fogják fel egy forrás sós vízét. A nap a vizet elpárologtatja és a visszamaradt sót összegyűjtik. Pontosan úgy csinálnak mindent, mint ötszáz évvel ezelőtt. Asszonyok, kicsi gyerekek is részt vesznek a munkában, amely gyötrelmesen fárasztó és a fizetség, amit az állami szövetkezettől kapnak, nyomorúságos. Az ötvennégy éves asszony, aki már öt éves kora óta végzi ezt a munkát, mégis azt nyilatkozza a riporternek, hogy ő boldog ember. Egyszerű arcának nyugodt, tiszta vonásai azt sugallják, hogy az igazat mondja.
Kényelmesen elterülve a díványon, a kellemesen fűtött szoba melegében nézem a kitűnő dokumentumfilmet és arra gondolok, hogy vajon én is ilyen természetességgel állíthatom, hogy boldog vagyok, mint ez a perui indián asszony?
Első pillantásra a kérdés szinte ostobának tűnik. Már hogyne volnék sokkal boldogabb, hiszen jó sorsom mentesít mindenfajta nehéz testi munkától, kényelmes lakásom, jó autóm megvéd a tűző naptól, jeges széltől, zuhogó esőtől, fagyos hidegtől. Az éhezést is csak hírből ismerem.
Ám hiába győzködöm magam, valami mégis kétkedésre indít. Már a puszta kérdésfelvetés, boldog vagyok e, vagy sem, azt jelzi, hogy valami nem stimmel. Aki valóban boldog, az nincs is ennek tudatában. Csak később, a nehéz időkben ébred rá. A tudat csak akkor foglalkozik a boldogság kérdésével, mikor annak hiánya jelentkezik.
De hogyan lenne képes megragadni egy ilyen tisztán érzelmi kategóriát? Mi a boldogság? Ezerféle módon leírható, nagy költők sorait idézhetjük oldalakon át. Néha egy gyönyörű palota is kevés hozzá, máskor egyetlen mosoly, egy lágy érintés, vagy egy hang a telefonban is elég ahhoz, hogy a boldogság állapotába jussunk. Ha megpróbáljuk e sokféleséget megtisztítani minden egyeditől, hogy eljussunk a lényeghez, ami közös bennük, akkor a végén nem marad semmi. A fogalom kicsúszik a kezünkből, elillan.
Pedig a boldogság elérése a leghőbb vágyunk, ez minden cselekedetünk végső mozgatórugója. Ösztöneink persze segítenek, megsúgják nekünk, hol keressük. Sajnos az így szerzett boldogság nem bizonyul tartósnak és néha túl nagy árat kell fizetni érte. Ráadásul egy fejlett társadalomban nem követhetjük szabadon az ösztöneinket, hanem alá kell őket rendelni a társadalmi együttélés szabályainak, a közerkölcsöknek.
A társadalomnak is érdeke, hogy tagjai boldogok legyenek, ezért igyekszik mintát Nkínálni, hogyan jussunk el a boldogság állapotába. A középkori Európában például arra ösztönözték az embereket, hogy az isteni bűnbocsánatban, az üdvözülésben keressék a végső boldogság állapotát, oda pedig úgy juthatnak el, ha jó keresztény módjára élnek.
A természettudományok fejlődése aztán egyre jobban háttérbe szorította Istent és a boldogságra egészen más recepteket kínált. Ezek között van olyan, amely azt hirdeti, hogy kövesd mindenben a bölcs vezető útmutatásait, rendeld magad feltétel nélkül a párt szabályai alá és akkor boldog leszel az életben. Mások arra ösztönöznek, hogy ne törődj senkivel, csak saját magaddal, ne fogadj el semmit kétkedés nélkül, lépj át a hagyományokon, csak előre nézz, valósítsd meg korlátlanul önmagad. Van olyan minta is, mely azt tanítja, hogy az életben mindennek pénzben kifejezhető ára van, a boldogulás útja pedig a meggazdagodáson keresztül vezet. Boldog, aki nagy választékból korlátlanul fogyaszthat. Ugyanakkor továbbra is szerepel a kínálatban Isten követése.
Melyik mintát válasszuk? Aki diktatúrában él, annak nincs igazán választási lehetősége. Ha erőszakot tud tenni józan eszén és valóban hinni tud a bölcs vezérben és a pártban, akkor boldog is lehet. A józan ész azonban makacs jószág és ezt a történelem is igazolja. A viszonylagos demokráciákban már rendelkezünk akkora szabadsággal, hogy választhassunk a boldogulás lehetséges útjai között.
Néha éppen ez a legnagyobb probléma. Egyszerűen nem tudjuk, melyiket válasszuk? A meggazdagodás útja nagyon egyszerűnek és világosnak tűnik, de mi van akkor, ha olyan körülmények közé születünk, hogy erre semmi esélyünk sincs? És mit tegyenek azok, akik elindultak ezen az úton, jócskán meg is gazdagodtak, ám a remélt boldogság csak nagyon rövid ideig tartott, vagy teljesen elmaradt? Az önmegvalósítás útján sem biztos a siker.
Vannak szerencsés alkatok, akikben ilyen kérdések fel sem merülnek. Rábízzák magukat ösztöneikre és közösségük szokásaira és boldogan élnek anélkül, hogy ennek tudatában lennének. Ilyennek képzelem az Amazonas őserdeinek mélyén, vagy Új-Guinea hegyei közt élő kis közösségek tagjait.
Mi, a civilizált nagyvárosok lakói azonban kénytelenek vagyunk szembesülni a problémával. Mindenki számára jó válasz nincs a kérdésekre, kinek-kinek magának kell megtalálnia a helyes utat. Amiben bizonyos vagyok, csak olyan utat érdemes választani, amelyben erősen hiszünk. Ha ilyet nem találunk, akkor bízzuk magunkat az ösztöneinkre.

A legjobb üzlet

– Nem tudtok véletlenül egy jó üzletet? – Hányszor hangzott már el ez a kérdés társaságban, munkahelyen, családi étkező asztal mellett. A válasz legtöbbször vállvonogatás, vagy olyan szarkasztikus megnyilvánulások, mint például az, hogy ha tényleg tudnék ilyet, bolond lennék elárulni, inkább megcsinálnám magam. Néha azért felröppennek ötletek, mint részvény, vagy ingatlanspekuláció. Sajnos sok tőke kell hozzájuk és a kockázat sem lebecsülendő.
Ma reggel rátévedt a tekintetem a feleségem éjjeli szekrényén heverő tubusra. Tartalma krém, amely segíti a véraláfutások felszívódását. Mintha egy fénygránát robbant volna elmémben, egyszeriben napnál is világosabbá vált számomra, mi a legjobb üzlet.
A legjobb üzlet az egészség ígérete. Nem a gyógyítás, mert az nagyon költséges. Sokkal kisebb befektetéssel is több profit érhető el, ha csupán elhiteted a sérülttel, vagy a beteggel, hogy a felkínált termék használata jelentősen elősegíti a gyógyulást és megszünteti a fájdalmakat.
A média csak úgy hemzseg az ilyen jótékony hatást ígérő szerek reklámjaitól. Nem létezik olyan alattomos kis fájdalom, vagy fizikai kellemetlenség, amelyre ezek a reklámok ne kínálnának gyors és kényelmes megoldást. Már attól meghatódunk, hogy gondoltak ránk és együtt éreznek velünk, mikor nem tudunk pisilni, vagy kegyetlen fájdalom hasogat a derekunkban, tüsszögési rohamoktól szenvedünk, viszket mindenhol és hasonlók.
De nem csupán fájdalmunkban osztoznak, mindjárt kínálják a megoldást is. Csak sétálj el a legközelebbi gyógyszertárba és vény nélkül veheted meg a szert, mely hamarosan megszabadít ezektől a megalázó, mindennapi szenvedésektől. Az ára is megfizethető. Mit számít 1500, vagy 2100 forint, ha végre megszabadulhatok ezektől a kínoktól.
Aztán megvásároljuk a szert, gondosan tanulmányozzuk a mellékelt ismertetőt, megnézzük az összetételt, amelyből nem értünk egy kukkot sem, vagy éppen megnyugtat bennünket, hogy különleges növényi kivonatot tartalmaz. A természetes hatóanyag az biztos nagyon jó. Leginkább az érdekel bennünket, hogyan kell alkalmazni. Pontosan betartjuk az előírásokat, napi háromszor, szigorúan az előírt időben bevesszük az öt szem tablettát, vagy vékonyan bekenjük a sérült felületet. A tabletta nem keserű, könnyű lenyelni, a kenőcsnek kellemes az illata és nem bántja a bőrt.
Állapotunk pedig lassan javul. A véraláfutás tényleg kezd felszívódni, az allergiás tünetek is mintha enyhülnének, még a pisilés is egy kicsit könnyebben megy. Bizalommal ajánljuk hát a szert ismerőseinknek is és ha egy év múlva ismét elővesznek a kínok, újra csak alkalmazzuk őket, míg egy reklám hatására át nem váltunk egy még hatásosabb, korszerűbb készítményre.
Vajon miféle meggyőző bizonyítékok támasztják alá a szer gyógyító hatását? Hogy a reklám elején fájdalomtól eltorzult arcú személy vonásai a reklám végére kisimulnak és arcára a földöntúli boldogság ül ki? Hogy Gizike, nagy nehezen leküzdve szemérmességét bizalmasan megosztja velünk, mennyit szenvedett és már le is mondott róla, hogy valaha boldog legyen ebben az életben, de aztán egy ismerőse ajánlotta neki ezt a szert és azóta mintha kicserélték volna?
Ennyire nem lehetünk naivak! Az is el kéne, hogy gondolkodtasson bennünket, hogy a terméken is ott áll, gyógyszernek nem minősül, meg minden reklám végén elhadarják, hogy a mellékhatásokat illetően forduljunk orvosunkhoz, vagy gyógyszerészünkhöz. A szakirodalomra való hivatkozás sem túl meggyőző. Vagyis semmiféle biztosítékot nem kapunk arra, hogy a szer valóban hatásos.
Mindössze abban lehetünk biztosak, hogy káros anyagot sem tartalmaznak. De miért is kéne ezeknek a szereknek valóban a kívánt bajt gyógyító hatóanyagokat tartalmaznia? Az ilyen hatóanyagok előállítása és gyógyszerként engedélyeztetése nem csak nagyon költséges, hanem szedésük komoly mellékkövetkezményekkel is járhat. Csak szigorú orvosi ellenőrzés mellett alkalmazhatók. Éppen ezért csak nagyon súlyos eseteknél írják fel.
Az életünket mérgező mindennapi nyavalyákkal együtt lehet élni, inkább csak kellemetlenek, mint fájdalmasak, de eléggé zavarnak bennünket ahhoz, hogy úgy érezzük, érdemes mindent megpróbálni, ami kiutat kínál a nyomorúságból. És ezek a szerek pont ezt ígérik. Olcsón előállíthatóak, nem tartalmaznak semmi ártalmasat, talán tényleg van is egy szerény fájdalomcsillapító, nyugtató hatásuk.
Legfőbb gyógyító hatásuk abban áll, hogy fogyasztásukkal hisszük, hogy elősegítettük gyógyulásunkat és ez a hit pozitív energiákat ad át az immunrendszerünknek, amely valójában gondoskodik a gyógyulásunkról. Igazságtalan lenne hát kijelenteni, hogy ezek az oly sokat reklámozott gyógyhatású készítmények puszta szélhámosságok. Ha azok volnának, már régen eltűntek volna a patikák polcairól. Valóban gyógyítanak, csak nem azon a módon, ahogy a legtöbben gondolják. Nehéz volna jobb üzletet elképzelni, hiszen alig akad köztünk valaki, akinek semmilyen olyan nyavalyája sincs, amitől szívesen megszabadulna, vagyis a kereslet hosszú távra biztosított.

Már megint menni kell választani?

Ismét ott hemzsegnek az út menti villanyoszlopokon a portrék. Többnyire férfiak, mindenféle korosztályból, harminctól felfelé. Azért akad néhány csinosnak mondható hölgy is. Felületes ránézésre lehetetlen megállapítani pártállásukat. A szocialisták esetében még tüzetesebb tanulmányozás után sem egyértelmű, melyik párt áll a jelölt háta mögött. Nem hinném, hogy kevesen lennénk, akiknek egy kicsit már elege van a választásokból. Miért kell az önkormányzati választásokat néhány hónappal a parlamenti választások után tartani? Miért nem lehet mondjuk a parlamenti választási ciklus félidejében? Abban az esetben sokkal több joggal állíthatnák a politikusok, hogy az eredmények kifejezik a választók véleményét a kormány politikájáról. Egyébként is nehéz józan ésszel belátni, hogy mi köze az önkormányzati munkának a pártokhoz? Az önkormányzat megválasztott tisztségviselőinek az ott élő lakosság érdekeit kell szolgálni pártállástól függetlenül. Az emberi értékek számítanak, meg a jelölt kapcsolata a körzettel. Nem mindegy, hogy lokálpatrióta, vagy életében még nem járt ott. Kis falvakban, ahol mindenki ismer mindenkit, ott nyilván ezek a szempontok érvényesülnek választáskor. Városokban viszont már sokkal nehezebb behatóan megismerni a jelölteket. Ugyan kinek van kedve jelölőgyűlésekre járni, kényes kérdésekkel színvallásra késztetni őket? Választunk hát jobb híján a pártszimpátiánk alapján, bármennyire is értelmetlen. Igaz, gyakran hallani, hogy jobban jár az önkormányzat, ha kormánypárti a vezetője, mert ő könnyebben jut forrásokhoz. Ezzel kapcsolatban szerencsére semmi meggyőző bizonyítékkal nem találkoztam. Hátborzongató lenne olyan világban élni, ahol csak akkor javítják ki az úton a kátyút, vagy újítják fel az óvodát, iskolát, ha a lakosság többsége a kormánypártra szavaz. Teljesen érthető, ha valaki a távolmaradás mellett dönt. Pártállás alapján értelmetlen választani, a nevek viszont semmit sem mondanak. Ám ha mindenki így gondolkodik, akkor mi lesz a demokráciával? A lakosság aktív részvétele alapvető feltétele ennek a társadalmi formának a működéséhez. Aki nem megy el szavazni, az megérdemli, hogy diktatúrában éljen. Bizonyára sokan úgy vélik, többet ér egy jó diktatúra, mint egy impotens demokrácia. A gond csupán az, hogy egy diktatúráról csak később derül ki, hogy tényleg jó e a többségnek. Ha kiderül, hogy egyáltalán nem, akkor sem lehet már tőle egyhamar megszabadulni. Amúgy a történelemben hatalomra jutott diktátorok mind csupa szépet és jót ígértek a népnek. Éppen ezért, bármennyire is elegünk van már a kampányokból, a politikusok mellébeszéléséből, igenis menjünk el szavazni! Keressünk rá a jelöltekre a NET-en és ha jobbat nem tudunk kitalálni, hát válasszunk a fényképük alapján, de mindenképpen válasszunk és erre ösztökéljük családtagjainkat is.

Egy álom

A napokban azt álmodtam, hogy lelkünk életterének alakja egy piskótára emlékeztet. Egyik kiszélesedő vége a negatív pólus, a Rossz tartománya, a másik pedig a pozitív pólus, a Jó világa. A negatív és pozitív töltések összege azonos, ez tartja szilárd egységben ezt a testet. Ez a test a középpontjában egy gúlára támaszkodik és a tengelye körül még forog is. Hogy a gúlát mi tartja meg a térben, az rejtély. Akkor van a test tökéletes egyensúlyban, ha éppen középen tartózkodunk, a két kiöblösödő pólust összekötő keskenyebb folyosón. Ám lelkialkatunknak sehogy sem felel meg, hogy állandóan ezen a helyen létezzünk. A Jó szinte ellenállhatatlan vonzást gyakorol ránk, ezért megindulunk felé. Ám minél közelebb kerülünk ehhez a pólushoz, annál meredekebb szögben dől meg a test és egyre nagyobb a veszély, hogy kihullunk a végtelenbe, a Nagy Semmibe. Ha érzékeink jól működnek és időben felismerjük a veszélyt, még nagy erőfeszítésekkel ugyan, de visszamászhatunk a biztonságot adó középre, de közben a test tehetetlenségénél fogva átlendül a másik oldalra, mint egy mérleghinta. Belecsúszunk a Rossz tartományába. A Jó tartománya egyre melegebb, ahogy közelítünk belsejéhez. Így nem csak a dőlés veszélyével kell szembenéznünk, hanem azzal is, hogy egyre képlékenyebbé válik alattunk a talaj és egy ponton túl már képtelen megtartani. A Rossz tartományában viszont egyre hidegebb van, ahogy belehatolunk és egy ponton túl megfagyhatunk és úgy hullunk ki a Semmibe, ahogy a megfagyott veréb hullik le a zúzmarás faágról. Ráadásul a rendszer forog, ezért gyakran felcseréljük a Jó és a Rossz felé vezető utat. Fiatal korban a legnagyobb a rendszer kilengése, csak pillanatokra tud egyensúlyban maradni. Ahogy öregszünk, úgy tudunk egyre jobban ellent állni a pólusok vonzó hatásának és megmaradni középen. Egyre kisebbek lesznek a kilengések, egyre tartósabb lesz az egyensúly. A térben millió ilyen „piskóta” lebeg és egymást hol vonzzák, hol taszítják. Néha hatalmas rajokat alkotnak, mint a szardíniák. Ütközhetnek is egymással, mint a Vidám Parkban a dodzsemek, de átszállás egyik testről a másikra lehetetlen. Nagyon érdekes lett volna megfigyelni, hogy mi húzza egymáshoz, vagy mi taszítja el a testeket, az egymáshoz tapadó testek hogyan kommunikálnak egymással, meddig maradnak együtt, mi választja őket újra szét. Ám az álmokra jellemző, hogy mindig a legizgalmasabb pillanatokban szakadnak meg. Ezúttal sem történt másként.

Tényleg szembeszállunk az IMF-el?

Mindig van bennem egy erős ellenállás, hogy aktuálpolitikai témákról írjak. Aki csak az újságokból, meg teljesen ellenőrizhetetlen forrású társasági pletykákból értesül a politikai eseményekről, az jobban teszi, ha bölcsen hallgat. Ugyanakkor a politika időnként oly durván szól bele mindennapjainkba, hogy még azok is meglepő hevességgel reagálnak rá, akik máskor következetesen kitérnek mindenféle politikai tárgyú vita elől azzal: - Engem nem érdekel a politika! A politikusok mind szélhámos csalók, még a leheletük is hazug! Beszéljünk inkább másról! – Ám amikor a forint váratlan gyengülése miatt ugrott a horvátországi nyaralás, sőt veszélybe került a gyerek továbbtanulása is, mert a magasabb hiteltörlesztő részlet miatt nem futja a tandíjra, akkor már nem könnyű szó nélkül elmenni a legújabb politikai fejlemények mellett. Megszakadtak a tárgyalások az IMF-el és az EU delegációval. Zuhan a forint, esnek a részvényárfolyamok, nő az államkötvények hozama. Az utóbbi kettő nem nagyon izgatja a lakosságot, mert csak kevesen fektetnek részvénybe, mint ahogy csak kevesen vannak azok is, akik értik, miért rossz az országnak, ha az államkötvények piacán hozamemelkedés van. Viszont a forint esése az már kiverheti a biztosítékot! Azonnal fellángol a vita, ki a hibás mindezért? Figyelmesen olvasom a politikusok nyilatkozatait, a szakértői kommentárokat, köztük a nemzetközi sajtóban megjelent értékeléseket is, aztán az olvasók véleményét és rájövök, hogy teljesen tőlem függ a kérdés eldöntése, ugyanis az egymással gyökeresen szembenálló vélemények mindegyike tartalmaz igaznak tűnő érveket éppen úgy, mint hamisnak látszóakat. Rám vár hát a feladat, hogy mérlegeljek és vagy válasszam valamelyik oldalt, vagy ami számomra szimpatikusabb, kialakítsam a saját véleményemet, ami valahol a két szélsőség között lesz. Lássuk hát az egyik tipikus álláspontot. A kormány a hibás, mert esztelenség nyíltan szembeszegülni a nagyhatalmú IMF-el, mikor kicsi és teljesen nyitott gazdaságú ország vagyunk, amely a nemzetközi pénzpiac hitelei nélkül nem tudja elkerülni a csődöt. Az állítás második felének igazában szemernyi kétségem sincs. Viszont miért ne lehetne a korábbiaknál keményebb és harcosabb a magyar tárgyalófél, ha a következő fél évre már biztosítva van az ország hitelszükséglete? Ha ezzel a keményebb magatartással sikerül kicsikarni némi engedményt a költségvetési hiánycélokban, már megérte, kevésbé kell sanyargatni a lakosságot. De mi a garancia, hogy sikerül? Sajnos szinte semmi. Ami viszont biztos, hogy Orbán Viktor népszerűsége saját hívein kívül még a Jobbik táborában is nő, mert ellentétben a szemét, neoliberalista Gyurcsány bandával, nem hátrált meg a vérünket szívó IMF-től és bátran szembeszállt velük a magyar emberek érdekének védelmében. Van benne igazság. Ha már tárgyalunk, miért ne harcoljunk egy jobb eredményért. Ám ilyenkor felmerül bennem a sanda gyanú, hogy a kormány szakértői is tudják, semmi esélyünk nincs további engedményeket kicsikarni a nemzetközi pénzügyi szervektől, viszont az október eleji önkormányzati választásokig ez nem fog kiderülni. Addig lehet hirdetni, hogy be fogjuk tartani az előző kormány által vállalt hiánycélt, de nem ám az emberek további megsarcolásával, hanem a válságon pofátlanul meggazdagodott bankoktól fogjuk visszavenni, amit tőlünk tisztességtelenül elraboltak. És ezt folytatni fogja a kormány mindaddig, amíg a költségvetés egyensúlya helyre nem áll. Van hát arra komoly esély, hogy az önkormányzati választásokon a kormánypártok elsöprő többséggel nyernek, ami a lakosságot amúgy nem túlságosan izgatja. Kevesen vannak, akik a polgármesteren kívül akár egyetlen önkormányzati képviselőt is meg tudnának nevezni a saját választókörzetükben. Egy önkormányzat működésének hatékonysága és képviselőinek pártbeli hovatartozása között nehéz volna bármiféle törvényszerűséget felfedezni. Ha tehát a kormány keménykedése mögött a valódi szándék az, hogy minél több káderét ültethesse be az önkormányzatokba, akkor joggal háboroghatunk, hiszen az átmeneti időszakban drágább forint és emelkedő hitelkamatok következményei bennünket is sújtanak és nem csak a leendő önkormányzati képviselőket. Vagyis a politikai törekvéseik árát azokkal fizettetik meg, akiknek ebből semmi előnye nem származik. Ez nem túl szimpatikus. De mi okozta a tárgyalások ilyen látványos megszakadását? Amit közönséges halandóként tudhatunk, hogy az IMF-nek nem tetszik a bankadó és nem látja azokat a konkrét lépéseket, amelyekkel hosszútávon 3% alatt maradhat a költségvetési hiány és az államadósság nem nő a GDP 60 százaléka fölé. Szakértők szerint a bankadó mértéke tízszerese a német bankadónak. Ez bizony még egy laikus szemével nézve is nagyon durva, nem csoda hát a megütközés a bankárok körében. Nyilván nem is lehet hosszú távon ilyen magas szinten tartani, tehát más módszerekre is szükség van, amelyekkel csökkenteni lehet a hiányt. Ugyanakkor a bankok kénytelenek tudomásul venni a törvényt és ki fogják fizetni a rájuk kirótt adót. Nem fognak ettől tönkremenni és valószínűleg nem is fognak a piacról kivonulni. Még az is lehet, hogy a világ lélegzetvisszafojtva figyeli a magyar kormány és a bankok harcát és ha látják, hogy nekünk sikerült, azonnal követik a példánkat. Milyen gyönyörű is lenne! A kis Magyarország kormánya móresre tanítja az öntelt, fennhéjázó nemzetközi pénzvilágot! Végre ismét emelt fővel járhatnánk, az 56-os forradalom óta nem látott tekintély és megbecsülés övezne bennünket a szabad világban. De szép is volna, ha hinni tudnék ebben! De sajnos nem tudok és beismerem, hogy ez az én hibám. Túl sok politikai és gazdasági szakkönyvet olvastam, szakértők előadásait hallgattam, amelyek alaposan megfertőzték a gondolkodásomat. Megfosztottak attól a képességtől, hogy hinni tudjak a csodákban. Pedig a hit hatalmas erő, hegyeket tud megmozgatni. Nekem viszont azon jár az eszem, hogy vajon a német, vagy a francia kormány csak azért nem vet ki nagyobb adót a bankokra, mert fél tőlük? Pedig náluk is probléma manapság a költségvetés egyensúlya és az államadósság növekedése. Valami itt nem stimmel. Mit csinál egy bank, ha ilyen mértékben megnőnek az adóterhei, azon túl persze, hogy vezetői hangosan tiltakoznak, sőt burkoltan fenyegetőznek is minden lehetséges fórumon? Gondolom szép lassan áthárítják a költségnövekedést az ügyfeleikre és csökkentik az alkalmazottak bérét, meg felmondanak egy csomó kis szolgáltatójuknak és lecsökkentik, vagy meg is szüntetik a sportolóknak, művészeknek, iskoláknak nyújtott támogatást. Emelik a szolgáltatásaik díjait, növelik a hitelkamatokat, csökkentik a betéti kamatokat. Megtehetik, a törvény nem tiltja meg nekik. De hát a piaci verseny miatt ezt mégsem tehetik meg, vetheti közbe jogosan valaki. Csakhogy az adó minden bankot egyformán sújt, így mindenki emel és közben mégsem borul fel a piaci egyensúly. Ráadásul Magyarországon szó sincs ádáz versengésről a bankok között. Szinte lehetetlen előzetesen felmérni, melyik bank szolgáltatásaival járnánk jobban. Egy csomó díjtételről fogalmunk sincs. Csak ha már hosszabb ideje ügyfelek lettünk, akkor tudjuk csak megbízhatóan összehasonlítani a költségeket a korábbival. Minek vállalnánk hát fel ilyen bizonytalan helyzetben azt a sok macerát, ami egy bankváltással együtt jár? Hűségesen kitartunk hát a bankunk mellett, még ha rendszeresen emeli is a díjtételeket. Vagyis a bankadóval beszedett 200 millíárd szép lassan átkerül hozzánk. Nőnek a banki költségeink, csökken a betéti hozamunk, szépen tovább nőnek a hiteltörlesztő részleteink. Az sem ússza meg, akinek semmi dolga a bankokkal, bár ilyenek csak nagyon kevesen vannak, hiszen a fizetést a dolgozók döntő többsége a bankszámlájára kapja. A dráguló hitelek sok közép- és kisvállalkozást kényszeríthetnek majd arra, hogy még jobban összehúzza magát és alkalmazottainak egy részétől megváljon, a többieknek pedig csökkentse a bérét. Lehetséges volna hát, hogy egyes kormányok pontosan azért nem adóztatják meg jobban a bankokat, mert ezzel csak lassítanák a gazdasági növekedést, miközben a lakosság terhei valójában nem csökkennének? Lehet benne valami. Még az is lehet, hogy a kormány szakértői is így látják. Viszont a kivetett bankadóval biztosan lehet számolni ebben az évben, míg a bankoknak kell némi idő, míg áthárítják a költségeket és a lakosság is csak hónapok múlva kezdi érezni helyzete rosszabbodását. Vagyis megint oda lukadunk ki, hogy a kormány időt nyer, mielőtt mindenki előtt nyilvánvalóvá nem válik, hogy az egyensúly tartós helyreállítása lehetetlen további elvonások nélkül és ezek az elvonások mindnyájunkat érintenek, senki nem tud kimaradni belőle. Szóval ki a hibás? Azt hiszem, a kérdésnek ilyen formában nincs is értelme. Mert szívem szerint a válasz az lenne, hogy a nemzetközi helyzet a hibás. A kormány mozgástere sokkal szűkebb, mint gondolnánk. Nekik is diktálnak, akár tetszik, akár nem. Az meg érthető, hogy igyekeznek azt a látszatot kelteni, mintha sok múlna rajtuk. Mi is ezt tennénk a helyükben. Éppen ezért ne higgyük el, hogy majd az ő segítségükkel mászunk ki szorult helyzetünkből. Csak magunkra, a családunkra, meg a barátainkra számíthatunk.

Életünk egy kudarc?

Minap egy barátom így szólt: -Ha a mindennapi biztonság érdekében lemondasz álmaid megvalósításáról, egyszer csak azzal szembesülsz, hogy az egész életed egy kudarc – Annak kapcsán mondta ezt ki, hogy már hosszabb ideje nem talál munkát, de nem hajlandó olyan állást elfogadni, amely távol áll attól, amit csinálni szeret, amiben hinni tud.
Kicsit megrendített ez a kijelentés és mindjárt el is szégyelltem magam, amiért megpróbáltam rábeszélni, hogy fogadja el azt a munkát, amit éppen a piac kínál, elvégre élni csak kell valamiből. Közben arra gondoltam, hogy vajon én nem követtem el jóvátehetetlen hibát?
Egész életemben kompromisszumokat kötöttem az anyagi biztonság érdekében, bár mentségemre szól, hogy nem csak saját személyemre, hanem népes családomra tekintettel tettem. Csak vágytam rá, de sosem tudtam azonosulni a munkámmal, sosem éreztem úgy, hogy akkor is ezt csinálnám, ha egy fillért sem fizetnének érte.
Egykori vágyaimtól oly távol haladt életem, hogy még az emléküket is csak nehézkesen tudom felidézni. Nem lett belőlem élsportoló, nem fűződik nevemhez világra szóló találmány, nem lettem a haza bölcse, nem alkottam semmit, amit a világ elismerne, amire büszke lehetnék, nevem nem került be a híres emberek lexikonjába. Ezek szerint kudarcot vallottam?
Hogy erre megnyugtató választ találjak, azt kellene először is megvizsgálni, hogy azok az álmok, célok mennyire voltak reálisak, mennyire múlt rajtam, hogy valóra váljanak. Ha így nézzük, az a kép alakul ki, hogy nem lettem élsportoló, mert hiányoztak belőlem a szükséges fizikai adottságok és a körülményeim is távol álltak az ideálistól. Természetesen érhettem volna el jobb eredményeket is, ha még több áldozatot hozok, de élsportoló, válogatott, olimpikon akkor sem lettem volna.
Nagy találmányokon sosem dolgoztam, mert egyetem után rögtön a reálgazdaságban helyezkedtem el. Még diákként alapítottam családot, kellett a pénz és a reálszférában a kezdőket jobban megfizették. Fogalmam sincs, miként alakult volna a pályám, ha kutatási segéderőként kezdek, de elgondolkodtató, hogy oly könnyen le tudtam mondani a tudományos karrier lehetőségéről. Akiben erősen dolgozik a vágy, hogy valamit felfedezzen, az nem adja fel ilyen könnyen.
Nem lett belőlem tekintélyes államférfi sem, pedig a rendszerváltás idején páratlan lehetőségek nyíltak azok számára, akik a politikában kívántak érvényesülni. Egyszerűen nem volt kedvem hozzá, hogy gyűlésekre járjak és ott felhívjam magamra a figyelmet, lobbizzak, szövetkezzek és bedolgozzam magam valamelyik komolyabb párt vezetőségébe.
Nem sikerült semmi olyasmit alkotnom, amire a világ odafigyel. Meg sem próbáltam igazán, mert nem éreztem magamban elegendő tehetséget.
Álmaink és a realitás között jókora szakadék tátong, amely folyton változtatja alakját és időnként néhány ponton elég keskeny lehet ahhoz, hogy egy bátor ember átugorja. Ám ahhoz nagyon kitartó bolyongás és szerencse is kell, hogy megtaláljuk ezeket a különleges helyeket és még akkor sem biztos, hogy fel merjük vállalni az ugrás kockázatát.
Én sem elég kitartó nem voltam a keresésben, sem pedig elég bátor, hogy ugrani merjek, amikor véletlenül a közelbe került a másik part. A szívem mélyén már előre belenyugodtam, hogy ezen a parton élem le életem. Kár volna hát ostoroznom magam az elszalasztott lehetőségek miatt.
Nem érdemes azon töprengeni, mi lett volna, ha…A képzelet játszi könnyedséggel kerüli ki a valóság masszív, nehezen átjárható tömbjeit és elhiteti velünk, hogy azon a másik úton könnyedén eljuthattunk volna célunkhoz. Meggyőz bennünket, hogy minden más megoldás jobb lett volna, mint az, amit választottunk. Nem szabad felülni az ilyen érzékcsalódásnak, amely azon alapszik, hogy lehetségesnek tartunk valamit, mert nincs bizonyosságunk az ellenkezőjéről.
Az lett volna a kudarc, ha mindent egy lapra feltéve hajszolok egy célt, de a közelébe sem jutok és közben lejárt az időm. Ha visszatekintek az életemre, felemás érzés fog el. Hiányolom belőle a messziről is látható csúcsokat, ugyanakkor egyáltalán nem érzem hiábavalónak. Voltam viszonzottan szerelmes többször is, felneveltem négy gyermeket, bejártam a világot, szilárd egzisztenciát teremtettem. Ha jól belegondolok, mindazt megéltem, amiért érdemes a világra jönni.
Csak az életkornak ebből a perspektívájából kezd határozottabban kirajzolódni, hogy amit ifjabb korunkban lelki szemeink előtt a másik parton véltünk felfedezni, az itt volt mindvégig a közelünkben, talán túlságosan is az orrunk előtt ahhoz, hogy észrevegyük.

Rasszista e vagy?

Manapság a közbeszédben leggyakrabban szereplő kifejezések egyike a „rasszista”. Erősen pejoratív jelző, senki sem szereti, ha rasszistának bélyegzik és hevesen tiltakozik ellene. Mit is takar valójában ez a kifejezés? A „rassz” szóból van képezve, melynek jelentése: egy fajon belüli kisebb csoport, melynek tagjai a többiektől különböző öröklődő sajátságokkal rendelkeznek Az emberi fajon belül is találhatóak rasszok, mint például cigányok, kecsua indiánok, bantu négerek, kínaiak és így tovább, vagyis az emberi rasszok létezését értelmetlen lenne tagadni. Az is könnyen belátható, hogy az egyes rasszok nem csak külső jegyeik alapján különböztethetők meg egymástól, hanem életvitel, hagyományok, lelkialkat, készségek tekintetében is mutatnak rájuk jellemző sajátosságokat. Ilyen alapon a rasszista nem más, mint aki a rasszokkal hivatásszerűen foglalkozik, tanulmányozza őket, összehasonlítja a jellegzetességeiket és ezekből következtetéseket von le, melyeket más rasszistákkal megvitat. Tiszteletre méltó elfoglaltság, komoly felkészültséget és nagy kitartást igényel és társadalmi hasznossága sem lebecsülendő. Legalábbis száz évvel ezelőtt így gondolhatták. Aztán jöttek a nácik, akik az emberi rasszokról készült tanulmányokat felhasználva törvénybe iktatták egyes rasszok hátrányos megkülönböztetését más rasszokkal szemben. Ennek borzalmas következményei vezettek oda, hogy a „rasszista” kifejezés mára szinonimájává vált azoknak, akik a náci fajelmélettel egyetértenek, vagy legalábbis szimpatizálnak vele. De kire is mondjuk manapság, hogy rasszista? Itt nálunk többnyire azokra, akik nyilvánosság előtt sem titkolják, hogy utálják a cigányokat és a zsidókat, az Egyesült Államokban pedig leginkább azokra, akik nem szívlelik a négereket. Bizony, nem szép dolog nyíltan utálni másokat, de még csúnyább, ha pusztán azért gyűlölünk valakit, mert zsidónak, négernek, vagy cigánynak született. Ám egy modern demokráciában az állampolgárnak jogában áll, hogy ellenszenvét kinyilvánítsa, a szólás szabadsága ezt lehetővé teszi. Amihez nincs joga, hogy követelje az általa gyűlölt rasszok törvényes megkülönböztetését, ahogyan ezt a nácik tették. Erős a gyanúm, hogy a ma rasszistának nevezettek többsége nem gondol ilyesmire. Egy részük éppen ellenkezőleg azt sérelmezi, hogy a törvény szerintük bizonyos rasszokkal szemben elnézőbb, mint a társadalom többi tagjával szemben. Amikor egyszer társaságban kifejtettem, mennyire ellenszenves nekem mindenfajta mai értelemben vett rasszista megnyilvánulás, egy ismerősöm a fejemhez vágta: - Te könnyen beszélsz, ahol laksz, mutatóban sem látni egyetlen cigányt, mindenhová autóval jársz. A vállalkozásodat sem tette tönkre zsidó, akinek útjában álltál és nem voltál hajlandó eladni neki a piacrészedet! – Tulajdonképpen igaza volt. Milyen alapon ítélem el azokat, akiknek a negatív tapasztalaiban sosem kényszerültem osztozni? Az ő helyükben könnyen lehet, hogy én is hasonló érzelmeket táplálnék bizonyos rasszok iránt. Mélyen benne van a zsigereinkben, hogy ha egy jól elhatárolható közösség valamelyik tagja súlyos sérelmet okozott nekünk, azt úgy éljük meg, mintha az egész közösség képviseletében tette volna. Ráadásul ezt a beidegződést tovább örökítjük az utódainkra is. Teljesen egyetértek azokkal, akik azt vallják, nem helyes, ha egy rassz egyes tagjai alapján ítéljük meg a rassz teljességét. Azzal is egyetértek, hogy egy ember megítélésében nem lehet fő szempont az, hogy melyik rasszhoz tartozik. Azt is elfogadom, hogy a rasszok közötti feszültség sok tragédia okozója és mindent el kell követnünk, hogy ez a feszültség csökkenjen. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy a helyzeten semmit sem javít, ha minden alkalmat megragadunk, hogy politikai ellenfeleinket rasszistának bélyegezzük, miközben egyesek más rasszal szembeni jogos sérelmeiről nem veszünk tudomást, képmutatóan kijelentve, hogy annak nincs köze a rasszokhoz. Nem rasszistázni kell, hanem a körülményeken kell változtatni, melyek a feszültséget okozzák. Ez pedig nagyon hosszú folyamat lesz, különösen akkor, ha a valódi okok felszámolása helyett annak csupán egyes mellékhatásaival foglalkozunk, mert az sokkal kényelmesebb.

Óvakodjunk a közgazdász guruktól!

A történelem előtti időkben az esendő emberek a törzsi varázsló ajkán csüngtek és aggódva lesték, sikerül e véget vetni a pusztító szárazságnak, vagy éppen a szűnni nem akaró esőnek, sikerül e elég antilopot elejteni, vagy legyőzni a szomszédos ellenséget.
Azóta eltelt sok ezer év, nagyot fordult a világ, de egy dolog változatlannak tűnik. Az ember még mindig esendő. A különbség mindössze annyi, hogy a modern kor városlakó embere már nem a hosszú ideig tartó szárazságtól, nem a vadállomány csökkenésétől reszket és nem a sámántól várja sorsa jobbra fordulását, hanem tévékészüléke előtt ülve a tekintélyes közgazdász guruk szavát lesi. Lesz e újabb válság, vagy nem? Fellendülés jön e, vagy stagnálás? Adókat kell e csökkenteni, vagy éppen ellenkezőleg, növelni kell őket, hogy eltűnjön az államháztartási hiány?
A munkahelyéért, az évek során összekuporgatott megtakarításaiért, a svájci frank hitelre vett ház és autó törlesztő részletei miatt aggódó polgár kétségbeesetten próbál eligazodni korunk sámánjainak hol magabiztos, hol rejtélyes kinyilatkoztatásain. Valamelyest megnyugodva fekszik ágyába, miután meghallgatta a sikeres multimilliárdos befektetőt, aki szerint már túl van a világ a válság mélypontján, most már biztosan jön a fellendülés. Nem kell hát aggódnia, hogy a cégnél újabb leépítések jönnek, lesz megint 13. havi fizetés és a forint is végre erősödni fog a svájci frankkal szemben. Jó hangulatban kel másnap és megy munkába, míg szeme elé nem kerül a gazdasági napilapban közölt interjú az egyik legtekintélyesebb amerikai közgazdászprofesszorral, aki közli, hogy most jön csak az igazi nagy válság, mert a korábbi javulás csak mesterséges volt és a kormányok már nem tudnak több hitelt pumpálni a gazdaságba.
Hősünket ismét hatalmába keríti a rettegés, alig tud a munkájára figyelni. Ám amikor már úgy érzi, hogy minden elveszett, kiderül hogy a tőzsde rekord emelkedést produkált, az üzleti bizalmi index évek óta nem állt ilyen magasan. Korunk embere kezdi elveszíteni a türelmét. Hogyan lehetséges az, hogy tekintélyes, fontos pozíciókat betöltő, tengernyi tudományos cikket publikáló, államfőknek gazdasági tanácsokat adó, mindenféle rangos nemzetközi szervezetben az elnökségben helyet foglaló, egyetemi tanszéket vezető közgazdászok egymásnak homlokegyenest ellentmondó nyilatkozatokat tegyenek a jövő kilátásairól és a problémák kezelésének módjáról? A legidegesítőbb az egészben, hogy mindezt szenvedélyektől mentesen, az igazuk teljes tudatában lévő emberek nyugalmával adják elő. Vajon mire alapozzák véleményüket? A közgazdaságtudományi ismereteikre? Egyáltalán, lehet e tudománynak nevezni a közgazdaságtant?
A természettudományokban minden feltevésünk helyességéről meggyőződhetünk kísérletek, vagy logikai levezetések útján, műszereinkkel pontosan megfigyelhetjük a folyamatokat, hajszálpontosan regisztrálhatjuk a körülményeket. De mi a helyzet a társadalomtudományok terén? Lehet ott kísérletezni? Néhányan megpróbálták. Gondoljunk csak Sztálinra, Maóra, Pol Potra. Az eredmény többszáz millió ember értelmetlen halála volt.
Hogyan is lehetne egy olyan végletesen inhomogén anyaggal, mint az emberi társadalom, bármiféle kísérletet lefolytatni? Ha viszont nincs lehetőség kísérletek elvégzésére, miként lehet bizonyítani egy elmélet igazát? Gyakorlatilag semmiképpen, de elméleti levezetésekkel igen. Ha vesszük a fáradságot és alaposan tanulmányozzuk Marx életművét, lenyűgözőnek és tökéletesen meggyőzőnek találjuk okfejtését. Nem győzzük csodálni ennek a hatalmas szellemi konstrukciónak az eleganciáját.
Vajon sikerült átültetni az elméletet a gyakorlatba? Mindenki kapásból fújja a választ: nem! Vannak persze, akik azt állítják, sokat köszönhet a világ Marxnak és bizonyára igazuk is van. Számomra úgy tűnik, a legfőbb akadálya annak, hogy a marxi elméletek a valóságban is érvényesüljenek, abban rejlik, hogy nem léteznek olyan egységesen viselkedő csoportok, mint munkásosztály, burzsoázia, finánctőkések és hasonlók.
Lehet ilyen csoportokat kreálni, de ezek tagjai hús-vér emberek, akik mindegyike egy külön világ és teljesen kiszámíthatatlan még saját maguk számára is, hogy egy adott helyzetben hogyan viselkednek. Az egyik éppen akkor takarékoskodik, mikor a másik költekezni kezd, van olyan tőkés, akit nem a profit növelése motivál. Az egyik szívesen eladósodik, a másik pedig irtózik a kölcsönnek még a gondolatától is. Az egyik burzsoá mélyen vallásos, a másik harcosan ateista. Van, aki irtózik minden újtól, a másikat meg csak az újdonság tudja lázba hozni.
Hogyan volna lehetséges akkor, hogy ezek a csoportok egy adott történelmi helyzetben egyformán viselkedjenek, hogy teljesen azonos nézeteket valljanak? Nyilván sehogy. Mi mindnyájan, önfejű, fegyelmezetlen, önző, a csak a magunk kicsinyes világával törődő emberek a legszebb és leghaladóbb, legigazságosabb társadalmi eszméket is zátonyra futtatjuk.
Akkor hát pokolba a közgazdasági elméletekkel? Szó sincs róla! Senkinek nem válik kárára, ha magára szed egy kis közgazdasági alapműveltséget, tisztában van a legfontosabb közgazdasági alapfogalmakkal. Ám semmiképp ne várjuk el egy közgazdásztól, hogy a jövőbe lásson és amelyikük mégis úgy tesz mintha, ne vegyük komolyan! Éppen így fogadjuk fenntartásokkal a gazdasági bajok orvoslására ajánlott gyógymódjaikat.
Ami pedig a személyes gazdasági problémáinkat illeti, hallgassunk a józan eszünkre. Sokkal könnyebb a bajt megelőzni, mint kimászni belőle. Sose nyújtózkodjunk addig, ameddig a takarónk ér, ne higgyük el, hogy mindent azonnal megkaphatunk hitelre és meg is tudjuk tartani, ne higgyük el, hogy számunkra már nincs új a nap alatt és már nincs mit tanulnunk és hogy mindig csak másokat építenek le. Ha mindezt betartjuk, átvészelhetjük a válságokat, amelyek sajnos mindig jönni fognak és amelyeknek semmilyen zseniális közgazdasági elmélet nem tudja útját állni

Sziszifusz

Ki ne hallott volna már Sziszifuszról? Mindenkinek olyasmi jut eszébe e név hallatán, mint a reménytelenség, a hiábavalóság, az értelmetlen energiapocsékolás, a lúzerség. (azoktól most eltekintek, akik egy kellemetlen nemi betegségre asszociálnak ilyenkor). Jóval kevesebben vannak, akik közelebbi információkkal is rendelkeznek erről a mitológiai személyiségről. Én is csupán csak arra emlékeztem, hogy Zeusz arra ítélte, hogy az örökkévalóságig egy követ görgessen egy meredek lejtőn felfelé, de karnyújtásnyira a csúcstól mindig csússzon vissza a mélybe és kezdje elölről az egészet. Hogy ki volt ő és miért kapta ezt a büntetést, arról már fogalmam sem volt, ezért utána néztem a lexikonban. Sziszifusz király volt és híres agyafúrtságáról. Mikor a halál istene, Thanatosz eljött érte, akkor egy ügyes csellel egy hordóba csalta, amit rázárt, ettől kezdve a világ rendje felborult, senki sem halt meg. Zeusz ezt nem tűrhette, kiszabadíttatta Thanatoszt és megbüntette Sziszifuszt. Sok éve már, hogy láttam egy zseniális rajzfilmet, Jankovics Marcell alkotását Sziszifuszról. Mélyen bennem maradt az izmok csodálatos játéka, a mozgás szaggatott ritmusa és úgy vettem észre, hogy minden újabb kísérlet a kő feljuttatására egy kicsit más, mint az előző. El tudtam hinni Sziszifusszal együtt, hogy ez most sikerülni fog. Persze nem sikerült, de ettől kezdve számomra már nem volt egyértelmű, hogy Sziszifusz a reménytelenség, a hiábavalóság jelképe, korunk született lúzerének ókori elődje, egy sajnálatra méltó sors, egy intő példa, amit kerüljünk el messziről. Még erősebb lett bennem a kétely, amikor leszereltem a katonaságtól. Egy teljes éven át vártam sóvárogva a napot, mikor végre visszakaphatom civil státuszomat és mikor eljött a nap, bosszúsan tapasztaltam, hogy nem is vagyok annyira boldog, mint képzeltem, egy hónap múlva pedig már egyenesen boldogtalannak éreztem magam a bőrömben, hiába választott el egy világ a laktanyától. Aztán múltak az évtizedek, váltogatták egymást az örömök és csalódások, a sikerek és kudarcok és egyszer csak ráébredtem, hogy Sziszifusz nekem lelki testvérem és egyáltalán nem olyan boldogtalan és sajnálatra méltó, mint amilyennek a közvélekedés tartja. Leginkább akkor érezzük boldognak magunkat, ha keményen dolgozunk és látjuk, hogy munkánknak köszönhetően egyre közelebb jutunk a kijelölt célhoz. Mikor elértük a célt, boldogságunk forrása gyorsan elapad és addig nem leszünk újra boldogok, míg nem találunk valami hasonló feladatot. Ilyenkor megfordul az ember fejében, hogy talán jobb lett volna, ha az a cél egy kicsit távolabb van és még jó ideig dolgozhattunk volna, míg elérjük. Szerencsés az, aki úgy hal meg, hogy még csak útban van a célhoz, hiszen elmondhatja, hogy egész életét boldog harmóniában élte le. Sziszifusz hisz benne, hogy egyszer sikerül a követ a csúcsra juttatnia. Ha nem hinne benne, csak mímelné az erőfeszítést, mint a fegyencek a kőtörést. Ha valóban tudná, hogy sohasem sikerülhet, inkább a halált választaná. Még Zeusznak sincs akkora hatalma az emberen, hogy rábírja arra, hogy teljesen értelmetlenül kínozza magát. Ha viszont Sziszifusz hisz a munkájában, akkor boldog ember. Olyan erős a hite, hogy ezer, meg ezer kudarc sem tudja megingatni, mert mindig képes valami újat, valami biztatót látni a kísérletben, amit azelőtt nem tapasztalt. Fejlődik a technikája, variálja a sebességet, másként osztja be az erejét és így tovább… Mindig próbál valami újat, ami sikert ígér. Mi történne, ha egyszer csak felérne a hatalmas kővel a csúcsra? Egy darabig ujjongana az örömtől, élvezné a kilátást, aztán elkezdene unatkozni. A végén saját kezűleg taszítaná vissza a követ a mélybe és másnap kezdené újra, mert hiányzik neki a célirányos munka, a mindennapi értelmes erőfeszítés. Sziszifusz annyira agyafúrt, hogy még a hatalmas Zeusz eszén is túljárt, sikerült eltitkolnia, hogy amit büntetésként kirótt rá, az számára ajándék. Ha valakiben felmerülne a gyanú, hogy gondolatmenetem nélkülözi az eredetiséget, tiszta lelkiismerettel jelenthetem ki, hogy nem olvastam Albert Camus Sziszifuszról írt esszéjét. Csupán ezen sorok írása közben találtam egy bejegyzést az Interneten, mely említést tesz róla és idéz belőle.

Korrupció, enemy no 1?

Le kell győznünk a korrupciót! Ettől hangos manapság a politikai közbeszéd. Olybá tűnhet, a korrupció az egyik fő oka országunk romlásának. Felnyitottam az értelmező szótárt. Korrupció: megvesztegetés, megvesztegethetőség első helyen és általános romlottság, züllött állapotok a közéletben tágabb értelemben. Vannak a korrupciónak tipikus, a médiákban gyakran tárgyalt esetei, de vajon nem korrupció e az is, ha én megegyezek a mesterrel, hogy nem kérek számlát a lakás felújításáért és ő cserében negyedével olcsóbban vállalja a munkát. Nem vesztegettem meg, de valójában megegyeztünk, hogy a közösség kárára jutunk személyes előnyhöz. Én is, ő is kibújunk az adófizetési kötelezettség alól. Szerintem ez is a korrupció egyik formája. Minden olyan tevékenység korrupciónak minősül, ahol a felek saját hasznuk növelése érdekében megegyeznek a közösséget károsító törvénysértésben. Márpedig az adó meg nem fizetése egyértelműen károsítja a közösséget. Vajon amikor elszörnyedve olvassuk, hogy a polgármester vélhetően százmilliókkal rövidítette meg a közösséget, gondolunk e arra, hogy mi is megtettük ezt már kicsiben? Vagy a pár ezer, esetleg százezer forintos korrupció az nem is korrupció? Pedig ilyen apró, megbocsátható korrupciót napjában ezrével követünk el, míg ugye százmilliókat meglehetősen ritkán sikkasztanak. Ha elkezdünk osztani és szorozni, könnyen oda juthatunk, hogy a hétköznapi, úgymond megbocsátható kis korrupciók okozta együttes kár nagyságrendekkel több, mint a ma szenzációszámba menő terézvárosi ingatlan panama vélhetően okozott kára. Erős a gyanúm, hogy csak akkor szűnik majd meg a korrupció, amikor egyetlen mester sem talál olyan kuncsaftot, aki számla nélkül hajlandó munkáját átvenni, amikor egyetlen vevő sem hajlandó vásárláskor eltekinteni a számlától, amikor egyetlen beteg sem dug pénzes borítékot az orvos zsebébe és mindezt azért teszi így, mert jól tudja, hogy az így eltitkolt adó miatt az ő jövedelme is csökken és az általa igénybe vett közszolgáltatások minősége is romlik, vagyis saját magával szúr ki, ha részt vesz az adócsalásban. Egy kicsit távolinak tűnik az idő, mikor a társadalom minden tagja eljut erre a tudati szintre. Akkor hát nyugodjunk bele, hogy a korrupció éppúgy életünk része, mint a születés és a halál? Ha azt nézzük, mennyire természetes alapvonása az embernek, hogy az egyéni érdekeit a köz érdeke elé helyezi, ha ezt büntetlenül megteheti, akkor valóban jobb, ha elfogadjuk, hogy a korrupció jelensége elválaszthatatlan az emberi társadalomtól. Együtt kell élni vele, ami azonban nem jelenthet belenyugvást, passzív tűrést. Együtt kell élni a korrupcióval és kár áltatni magunkat azzal, hogy tökéletesen kiirtsuk életünkből, de közben szívósan harcolni kell ellene és ésszerűen szűk korlátok közé kell szorítani. Fontos kiemelni az ésszerűséget. Ha a társadalom bűnüldöző apparátusa minden energiáját a korrupció felszámolására fordítaná, a korrupció akkor sem szűnne meg, csak még rafináltabb, még ravaszabb formákat öltene fel, ráadásul a korrupció még jobban terjedni kezdene az üldözésével hivatalból foglalkozók egyre bővülő körében is. Közben az egyéb köztörvényes bűncselekmények száma nőne, mert oda már nem jutna elég bűnüldöző. Ha a törvényeket úgy módosítanák, hogy a korrupcióban vétkesnek találtakat egészen elrettentő büntetéssel sújtsák, akkor egyfelől megtörténhet, hogy minden nagyobb közberuházás a végtelenségig húzódna, mert senki sem merne felelősséget vállalni a beszerzéssel járó döntésekért, másfelől néhányan így is büntetlenül megúsznák, mert a legjobb ügyvédeket alkalmaznák. Mert nem is olyan egyszerű egy korrupciót minden kétséget kizáróan bizonyítani. Például a vád azt állítja, hogy az önkormányzat sokkal olcsóbban adta el az ingatlanát, mint amennyi a piaci értéke és ezért a vevőtől ellenszolgáltatást kapott. Viszont a piaci érték már önmagában nehezen megfogható fogalom. Az egyik szakértő szerint ennyi, a másik szerint a duplája, vagy a fele. Lelkiismeretes bíró nehezen ítél el valakit ilyen ingatag vádra alapozva. Néha hivatkoznak egy másik ajánlattevőre, aki sokkal többet ajánlott. Ám kiderülhet, hogy azt a magas árat olyan feltételekhez kötötte, amelyeket nem lehetett teljesíteni, vagy nem is jött volna létre a szerződés, mert a vevő nem rendelkezett megfelelő pénzügyi biztosítékokkal. A közvélemény szemében persze a megvádolt köztisztviselő már régen bűnös és megérdemli, hogy börtönben rohadjon élete végéig. Fel sem merül bennünk a gondolat, hogy ha mi ültünk volna az ő helyében, talán ugyanígy jártunk volna, mert amit tett, az valójában ugyanaz, amit mi teszünk nap, mint nap, amikor bliccelünk a villamoson, lenyeljük az áfát, más terméket íratunk a számlára, mint amit valójában vásároltunk, ezer kilométeres szolgálati utakat számolunk el, melyeket meg sem tettünk és így tovább. Természetesen nem vagyunk egyformák. Az erkölcsi gátlás foka is széles skálán mozog. Van, aki mindenhol keresi az egyéni haszonszerzés lehetőségét és kizárólag csak a lebukás kockázatának mértéke szabhat gátat neki. Mások csak akkor szegnek törvényt, ha nagyon erős a csábítás, vagyis nagy a haszon és kicsi a kockázat. Vannak, akik csupán eltűrik, hogy korrumpálják őket, de valójában semmilyen törvénytelen előnyhöz nem juttatják a korrumpálót, bűnük csupán annyi, hogy nem akadályozták meg, hogy a zsebükbe dugják a pénzt és nem szerepeltették a jövedelem bevallásukban. És persze sokan vannak, akik kénytelenek törvényt sérteni, máskülönben alapvető megélhetési problémákkal kellene szembenézniük, úgy mint éhezés, fázás, betegségekben szenvedés. Ebből is látható, hogy nem lehet a korrupciónak úgy nekiesni, mintha parlagfű lenne, mert akkor teljes kiirtása után körülnézve kénytelenek lennénk konstatálni, hogy a társadalom problémái nem hogy csökkentek volna, hanem növekedtek, csak éppen más területeken. Meggyőződésem, hogy az emberek többsége viszolyog a korrupció minden formájától. Neveléssel, személyes példamutatással lassan egyre kisebbre szorítható azok hányada, akiknek nincs gátlása a korrupcióval szemben. Legelőször is tudatosítani kéne mindenkiben, hogy mi minősül korrupciónak, ugyanis sokaknak fogalmuk sincs arról, hogy valójában korruptak és nem látják be, hogy ezzel miféle károkat okoznak a közösségnek és így azon keresztül saját maguknak is. Arra azonban ne számítsunk, hogy teljesen kihalna az ilyen emberfajta.

Politikus! Az meg micsoda?

A politikusok mind csak hazudnak! Tulajdonképpen ki az a politikus? Nehéz választ adni, mert nem egyformák. Úgy vélem, többségük értékesítési menedzser, aki munkaadójának, vagyis a pártjának a szolgáltatásait próbálja eladni a lakosságnak. Speciális szolgáltatásról van szó és üzletkötésre általában csak négy évenként egyszer kerül sor. Nagy a tét, hatalmas értékek cserélhetnek gazdát. Aki egy kicsit is ismeri az értékesítési pályát, az jól tudja, az értékesítőket nem arra képezik ki, hogy a színtiszta igazat mondják. Igaz persze, hogy azt is a lelkükre kötik, hogy ne hazudjanak, pontosabban fogalmazva sose hazudjanak úgy, hogy rajtakaphassák őket. Hazudni azonban úgy is lehet, hogy önmagában teljesen igaz állításokat úgy csoportosítok, hogy együttesen már egészen mást mutassanak, mint amit igaznak tartok. Az értékesítő feladata, hogy meggyőzze a vevőt arról, az ő terméke a legjobb választás. Kiemeli termékének valóban előnyös tulajdonságait és hallgat hátrányairól, annál többet beszél viszont a konkurens termék hátrányairól. Nyersen fogalmazva azt is mondhatjuk, az értékesítési menedzser hazudik, ki ügyesebben, ki kevésbé. Teszi mindezt azzal a szent meggyőződéssel, hogy becsületesen végzi a munkáját, hibátlanul képviseli munkaadója érdekeit, tisztességesen megdolgozik a fizetéséért. Semmi okunk rá, hogy elítéljük őt hazugságaiért. Pedig hazudik reggel, délben, este. De hát mit tehetne, ha ez a munkája, ezt várják el tőle a munkaadói. Önkényesen változtasson munkamódszert és csak azt mondja, aminek igazáról meg van győződve? Időnként beszélje le a vevőt vásárlási szándékáról? Rúgassa ki magát és kockáztassa az egész jövőjét? Ha híre megy, márpedig miért ne menne, sehol nem fogják többé értékesítési vonalon alkalmazni. Pedig milyen nehéz egy jó értékesítési menedzser posztot megszerezni. Vonzó alapfizetés, cégautó, cégtelefon, utazási költségtérítés, caffeteria, bónusz a forgalom után. Ugyan ki az a felelőtlen ember, aki mindezt könnyelműen eldobja magától valami homályos erkölcsi parancs hatására? Nyilván senki. Így aztán sosem derül ki, hogy mire lehetne jutni hosszabb távon a színtiszta igazmondással. A politikusoknál még sokkal nagyobb tömegű anyagi javakról van szó, nagyobb a tét. Miért hányjuk hát akkor a szemükre, hogy hazudnak? Miért nem magunktól kérjük számon azt, hogy készpénznek vesszük, amit egy politikus mond, csak azért, mert olyan szépen mondja, meg aztán pont azt mondja, amit hallani szeretnénk. Ne a politikusokban keressük a hibát, hanem saját magunkban. Az értékesítési menedzser az eladási módszereit folytonosan fejleszti a tapasztalatok alapján. Választott módszere döntően attól a személytől függ, akinek el akar adni. Ha rájön, hogy csak akkor vesznek tőle, ha a színtiszta igazat mondja, akkor habozás nélkül ezt fogja tenni. A helyzet azonban az, hogy a legtöbben nem szeretünk a színtiszta igazsággal szembesülni és ezért neheztelünk arra, aki erre kényszerít bennünket. Neheztelésünknek pedig úgy adunk formát, hogy nem őt választjuk.

Az elmaradt katarzis

Sokszor megfordult már a fejemben, hogy vajon miért is maradtam én le a rendszerváltásról? Ötvenhat után bizonyosan ez a legkiemelkedőbb eseménye az ország történelmének. Katarzisként kellett volna megélnem, bennem mégis úgy élnek ezek az évek, mint a többi, vagyis semmi különös változást nem hoztak a sorsomban. Igaz, hogy 82-től 88-ig Vietnamban éltem, de rendszeresen olvastam magyar újságokat és évente legalább egyszer hazalátogattam és 88 tavaszától már ismét itthon dolgoztam. Azt sem lehet rám mondani, hogy egyáltalán nem érdekel a politika, újságot nem veszek a kezembe. Annyira valóban nem érdekel, hogy gyűlésekre járjak, tüntetéseken vegyek részt, de azért kívülről figyelem és elemzem magamban az eseményeket, próbálom átlátni, mi történik, a környezetemmel néha meg is vitatom a helyzetet. Miért maradt hát akkor el a katarzis? Arra jöttem rá, hogy itt valójában semmiféle hirtelen fordulat nem történt. Az állampárt vezetői már 87 végén tudták, hogy a szocializmus elvesztette a gazdasági versenyt a Nyugattal szemben és ha nem történik gyökeres változás a gazdaságban, akkor a szocialista országok gazdaságilag csődbe mennek és a hatalmat csak a legkönyörtelenebb terrorral fogják tudni fenntartani. A terrorgépezet azonban csak akkor működik jól, ha elég kiterjedt és jól megfizetik. Minél elkeseredettebb a lakosság az ínséges gazdasági helyzet és a fokozódó elnyomás miatt, annál jobban kell bővíteni az elnyomó gépezet létszámát és növelni a költségeit. Előbb-vagy utóbb, az ilyen rendszer pénzügyileg összeomlik, jön a káosz és a vérengzés, aztán a romokon elkezd valami új élet kialakulni. Természetesen az ország akkori vezetőinek cseppet sem tetszett ez a verzió. Lassan rájöttek, hogy nincs más megoldás, mint előre menekülni. Át kell állítani a tervgazdaságot piacgazdaságra és le kell mondani az egypártrendszerről. A nyolcvanas évek második felében egyre izmosodó ellenzéki mozgalmakban mindenhol ott voltak az állampárt ügynökei, akiken keresztül nem csak mindenről tudtak, hanem az általuk kívánatos irányba terelhették az eseményeket. A rendszerváltás tehát az állampárt műve volt, ami hosszú évek alatt formálódott és ment végbe. Meg kellett hozzá kapni az engedélyt Moszkvától és addig inkább csak a kulisszák mögött folyt az átalakítás. Az ellenzéki kerekasztal egyfajta publicity show volt a lakosság és a nagyvilág számára. Az ellenzékiek többsége is a szocialista társadalom elit rétegéből verbuválódott, egyetemi professzorok, újságírók, tehetős ügyvédek, fiatal egyetemi oktatók, neves művészek. Egy sem ült börtönben leszámítva az ötvenhatosokat, egy sem nyomorgott, mert a rendszer megfosztotta volna a jól fizető munka lehetőségétől. Szerencsésebb volna inkább a rendszer fokozatos önátalakításáról beszélni. Ha az MSZMP 89 első felében elhatározta volna, egy hónap alatt megbénította volna az összes ellenzéki mozgalmat, a lakosság rövid időn belül napirendre tért volna felette és fel sem merült volna senkiben, hogy itt a többpártrendszer valaha is reális lehetőség lenne. De éppen az MSZMP vezetésének nagyobbik része volt meggyőződve arról, hogy a többpártrendszer bevezetése elkerülhetetlen történelmi szükségszerűség és jobb, ha ezt a nagy horderejű változást ők irányítják és nem bízzák a véletlenre. Lassan, óvatosan, megfontoltan haladtak előre, ezért sem érezhettem én semmiféle katarzist. Aki most posztkommunistázik, az magából csinál hülyét. Az átállítás húsz évvel ezelőtt történt. Azóta sokan rájöttek, hogy a többpártrendszer semmivel sem hatékonyabb az egypártinál, sőt… Talán jobb lenne egy nagy és erős párt, mint két egymással acsarkodó kisebb.