Az elmaradt katarzis

Sokszor megfordult már a fejemben, hogy vajon miért is maradtam én le a rendszerváltásról? Ötvenhat után bizonyosan ez a legkiemelkedőbb eseménye az ország történelmének. Katarzisként kellett volna megélnem, bennem mégis úgy élnek ezek az évek, mint a többi, vagyis semmi különös változást nem hoztak a sorsomban. Igaz, hogy 82-től 88-ig Vietnamban éltem, de rendszeresen olvastam magyar újságokat és évente legalább egyszer hazalátogattam és 88 tavaszától már ismét itthon dolgoztam. Azt sem lehet rám mondani, hogy egyáltalán nem érdekel a politika, újságot nem veszek a kezembe. Annyira valóban nem érdekel, hogy gyűlésekre járjak, tüntetéseken vegyek részt, de azért kívülről figyelem és elemzem magamban az eseményeket, próbálom átlátni, mi történik, a környezetemmel néha meg is vitatom a helyzetet. Miért maradt hát akkor el a katarzis? Arra jöttem rá, hogy itt valójában semmiféle hirtelen fordulat nem történt. Az állampárt vezetői már 87 végén tudták, hogy a szocializmus elvesztette a gazdasági versenyt a Nyugattal szemben és ha nem történik gyökeres változás a gazdaságban, akkor a szocialista országok gazdaságilag csődbe mennek és a hatalmat csak a legkönyörtelenebb terrorral fogják tudni fenntartani. A terrorgépezet azonban csak akkor működik jól, ha elég kiterjedt és jól megfizetik. Minél elkeseredettebb a lakosság az ínséges gazdasági helyzet és a fokozódó elnyomás miatt, annál jobban kell bővíteni az elnyomó gépezet létszámát és növelni a költségeit. Előbb-vagy utóbb, az ilyen rendszer pénzügyileg összeomlik, jön a káosz és a vérengzés, aztán a romokon elkezd valami új élet kialakulni. Természetesen az ország akkori vezetőinek cseppet sem tetszett ez a verzió. Lassan rájöttek, hogy nincs más megoldás, mint előre menekülni. Át kell állítani a tervgazdaságot piacgazdaságra és le kell mondani az egypártrendszerről. A nyolcvanas évek második felében egyre izmosodó ellenzéki mozgalmakban mindenhol ott voltak az állampárt ügynökei, akiken keresztül nem csak mindenről tudtak, hanem az általuk kívánatos irányba terelhették az eseményeket. A rendszerváltás tehát az állampárt műve volt, ami hosszú évek alatt formálódott és ment végbe. Meg kellett hozzá kapni az engedélyt Moszkvától és addig inkább csak a kulisszák mögött folyt az átalakítás. Az ellenzéki kerekasztal egyfajta publicity show volt a lakosság és a nagyvilág számára. Az ellenzékiek többsége is a szocialista társadalom elit rétegéből verbuválódott, egyetemi professzorok, újságírók, tehetős ügyvédek, fiatal egyetemi oktatók, neves művészek. Egy sem ült börtönben leszámítva az ötvenhatosokat, egy sem nyomorgott, mert a rendszer megfosztotta volna a jól fizető munka lehetőségétől. Szerencsésebb volna inkább a rendszer fokozatos önátalakításáról beszélni. Ha az MSZMP 89 első felében elhatározta volna, egy hónap alatt megbénította volna az összes ellenzéki mozgalmat, a lakosság rövid időn belül napirendre tért volna felette és fel sem merült volna senkiben, hogy itt a többpártrendszer valaha is reális lehetőség lenne. De éppen az MSZMP vezetésének nagyobbik része volt meggyőződve arról, hogy a többpártrendszer bevezetése elkerülhetetlen történelmi szükségszerűség és jobb, ha ezt a nagy horderejű változást ők irányítják és nem bízzák a véletlenre. Lassan, óvatosan, megfontoltan haladtak előre, ezért sem érezhettem én semmiféle katarzist. Aki most posztkommunistázik, az magából csinál hülyét. Az átállítás húsz évvel ezelőtt történt. Azóta sokan rájöttek, hogy a többpártrendszer semmivel sem hatékonyabb az egypártinál, sőt… Talán jobb lenne egy nagy és erős párt, mint két egymással acsarkodó kisebb.