Gondolatok a tehetségről

Alig akad olyan ember, aki még soha nem tépelődött azon, mihez is van neki tehetsége. Viszont nagyon sokan vagyunk, akik akár hosszas tépelődés után sem találtuk meg a kielégítő választ.
Nem az a probléma, hogy ne lennénk tisztában a fogalommal. Bár ha az utcán hirtelen mikrofont nyomnának az orrom alá azzal a kérdéssel, mit értek tehetség alatt, igen erős kísértést éreznék, hogy valami kifogást elhadarva odébb álljak.
Sokkal inkább érezzük, mit is jelent a tehetség, semmint világosan le tudnánk írni, mit is értünk ezen a fogalmon. Az életben csalhatatlanul felismerjük a tehetséget, amikor az valamilyen teljesítmény formájában szemünk elé kerül. De mi van azzal a tehetséggel, amely ott szunnyad mindnyájunkban, de még nem találta meg az utat, hogy a felszínre törjön?
Azt mondják, az igazi tehetség előbb, vagy utóbb világosan megmutatja magát. Ebben sem vagyok biztos. Például a kivételes zenei tehetség örökre rejtve marad abban, aki egész élete során nem került semmilyen közeli kapcsolatba valamilyen hangszerrel. Az irodalmi tehetség sem tud felszínre törni, ha hordozója írástudatlanként éli le életét. Persze ez csak szőrszálhasogatás.
Úgy gondolom, a bennünk rejlő tehetség egy kicsit olyan, mint a föld mélyében rejlő kőolaj. Bárhol a világon kutatunk utána, előbb-utóbb rábukkanunk. Csak éppen van, ahol néhány száz métert fúrva is már felszínre tör, máshol meg több tízezer méter mélyre kell lehatolni, hogy rátaláljunk. Aztán van, ahol egy nagy csomóban sűrűsödik, máshol sok-sok apró foltként szóródik szét a területen.
Vagyis mindnyájunkban ott szunnyad a tehetség, csak nem biztos, hogy rábukkanunk. Az sem ritka, hogy igen sok különféle tevékenységben mutatunk átlagot meghaladó adottságokat, de ezek sehol sem érik el azt a kritikus értéket, amely szükséges ahhoz a rendkívüli teljesítményhez, amelyet a közvélemény egyértelműen elismer, mint a tehetség megnyilvánulását.
Egyáltalán, jó az, ha felfedezzük magunkban a tehetséget? Micsoda ostoba kérdés! Ki ne élvezné, ha olyasmit csinálhat, amihez speciális adottságai vannak és így kiemelkedő eredményt érhet el? Már pedig én például kilenc éves koromtól tizenháromig éltem-haltam a fociért, pedig semmi tehetségem sem volt hozzá. Ugyanakkor lehetséges, hogy kifejezetten tehetséges voltam az íjászatban. Mégsem tudott volna senki rávenni, hogy a labdát felcseréljem a nyílvesszőre. Manapság szenvedélyesen teniszezek, pedig ahhoz sincs tehetségem, mégsem hagynám abba semmi másért. Nem vagyok hát abban biztos, hogy amihez tehetséget adott nekünk a sors, ahhoz kedvet is adott, hogy műveljük.
Vannak viszont tevékenységek, amelyeket annyira szeretünk, hogy még azt is elhitetjük magunkkal, hogy tehetségesek vagyunk benne és kiemelkedő teljesítményekről álmodunk, amelyek persze sosem következnek be. Ez néha tragédiához is vezethet. Mint ahogy az is, ha világosan megmutatkozik tehetségünk, de a körülményeink nem teszik lehetővé, hogy kibontakoztathassuk.
Az élet már csak ilyen. Néha bármit megadnánk, hogy rábukkanjunk valódi tehetségünk területére, máskor meg jobb lenne, ha soha ki nem derülne, miben is vagyunk messze átlagon felüliek. De van a tehetségnek még egy árnyoldala. Nem tart örökké. Néha hamarabb kimerül, mint az életünk. Kevés szörnyűbb állapot van, mint megérni az alkotóképesség kiszáradását, miközben életünknek még egy jókora darabja előttünk áll.
Talán jobb is, ha nem kutatunk alaposan magunkban a tehetség után. Inkább műveljük azt, amit szeretünk. Ha nincs is esélyünk kiemelkedő teljesítményre, arra egészen biztosan képesek vagyunk, hogy szorgalmas munkával mindig egy kicsit jobban csináljuk. Ne a kiemelkedő tehetségekhez, hanem korábbi önmagunkhoz mérjük a teljesítményt. Így nem marad el a sikerélmény. Néha meglepően messzire el lehet jutni ilyen módon is. Bizonyára azért is, mert amit szeretünk csinálni, ahhoz egészen biztosan van egy kis képességünk is. Nem sok, talán még az átlagnál is kevesebb, de annyi mindenképpen, hogy kitartó, céltudatos munkával, odaadással tisztességes eredményt hozzon.